Századok – 2012
TÖRTÉNETI IRODALOM - Jean Bérenger: La Hongrie des Habsbourg. I. de 1526 r 1790. (Ism.: Miskolczy Ambrus) I/229
TÖRTÉNETI IRODALOM Jean Bérenger LA HONGRIE DES HABSBOURG. I. de 1526 à 1790. Rennes, Presses Universitaires de Rennes, 2010. 401 o. A HABSBURGOK MAGYARORSZÁGA I. 1526-tól 1790-ig 2010 tavaszán jelent meg a Rennes-i Egyetem történeti munkáinak sorozatában Jean Bérenger legújabb nagy monográfiája, amelyet úgy is értékelhetünk, mint a magyar történelem francia revízióját. Igaz, tudjuk, az ilyen minősítések mindig gyanúsak. Fennforog a szokásos recenzió-bombasztika gyanúja. Csakhogy a mű szerzője a legjobb francia Közép-Európa szakértő, életműve kijelentésünk aranyfedezete. A Magyarországon sokáig élő és emlékiratai révén a magyar olvasó előtt ismert Aurélien Sauvageot-tól tanult meg magyarul. A hazánkban is gyakran megfordult Dunatáj-történészprofesszor Victor-Lucien Tapié tanítványa. 1973-ban a Sorbonne Documents sorozatában a magyar diéták sérelmeit (1655-től 1681-ig) adta ki. 1975-ben jelent meg az osztrák abszolutizmus 17. századi pénzügyi politikájáról szóló nagyszabású monográfiája, 1990-ben „A Habsburg Birodalom története, 1279-1918" című nyolcszáz oldalas műve, 2000-ben pedig „A tolerancia vagy vallásbéke Közép-Európában? (1415-1792)." A nagy Habsburgok iránti érdeklődésének terméke I. Lipót és II. József nagyszabású életrajza. Közben írt rövid Dunatáj-, továbbá Csehszlovákia- és Ausztria-történetet. Otthon van a hadművészetben, mint erre Turenne-monográfiája a tanúbizonyság. Csatával indul ez a mű is, a mohácsival. Számunkra tragikus, de egyértelműen megítélhető fejlemény. A francia történésznek szembe kell néznie a historiográfiai örökséggel is. A 19. század derekán a mohácsi csata értékelésével Jules Michelet, a modern francia történetírás egyik atyja — a maga nagy Franciaország-történetében — nehezen birkózott meg, és talán alul is maradt. Hiszen szerinte „Szolimán menti meg Európát", mert II. Ferenc francia király is szövetkezett a törökökkel a német-római császár ellen, és ezzel szerinte megmentette a reformációt, ami a mindennél többre értékelt szabadságeszme hordozója volt. Ugyanakkor Magyarországot önmaga áldozatának, belső meghasonlása áldozatának tekintette. Igaz, megsiratta: "De, oh jaj! létezett-e egyáltalán Európának ez a fennkölt bajnoka? Ha igen, két darabban, kettévágva, és ami még súlyosabb nemcsak területileg vágták ketté, hanem lélekben is: két Magyarország létezett." Ez a kettő: a katolikus és a protestáns Magyarország, a királyi Magyarország és Erdély. Eckhardt Sándor szörnyülködött is, rosszul álcázott szánalmat és gondolati inkoherenciát látott ebben a vízióban, miközben a francia kulturális hatások elkötelezett híve maradt, a náci nyomás elhárításának egyik eszközét keresve bennük, de azért ő sem idézett mindent Michelet-től, holott a francia Mester őszintén igyekezett a maga sacro egoismóját ellensúlyozni, és elmagyarázni azt is, hogy miért szentelt oly kevés teret a magyar történelemnek: „Ennek a történelemnek az egysége, annak a szüksége, hogy a központi fonalat Franciaország, Itália és Németország között kövessük kegyetlen áldozatot követel tőle: itt semmit sem mondtam Európa hőséről, akinek csillaga a 16. században lehanyatlott. Ez a hős: a magyar nép. Vajon mindig elnapolják azt, amivel a történelem tartozik neki?" A történész tartozását objektivitásra törekvéssel törlesztheti. Ezt tette Jean Bérenger is. Mohács új oldal az európai történelemben. A francia hatalom revánsa azért, mert V Károly Páviánál oly súlyos csapást mért II. Ferencre, a magyar király pedig a nemzetközi helyzet áldozata lett, mert a német-római császár szövetségese volt, aki semmiféle segítséget nem nyújtott. A hadiszerencse is elpártolt a magyaroktól, mert az a taktika, amely 1523-ban a Szerémségben háromszoros túlerővel szemben bevált, most a kétszeressel szemben nem hozott sikert. A magyar középhatalom két hűbéres államra szakadt, és 1606-ig Habsburg királyaink is fizették az évi adót, nemcsak az önálló állami életet élő erdélyi országrész uralkodói. Emlékszünk még arra, hogy amikor az 1970-es években Perjés Géza azt feltételezte, hogy Magyarország török hűbéresként megőrizhette volna állami egységét, akkor alaposan megdorgálták azok, akik a történeti szükségszerűség jegyében ahistorikusnak: „mi lett volna ha"- típusú gondolkodásnak minősítették a lehetőségek mérlegelését. A vita mögött kimondatlanul ideológiai-hatalmi spekulációk is meghúzódtak, végső
