Századok – 2012

FIGYELŐ - Gyarmati György: Standeisky Éva könyvéről I/215

222 FIGYF.LÔ pektussal szóltak arról, hogy a forradalomban való munkásparticipáció érdeme szerinti exponálása volt benne a nóvum. Ez — akkor — csak mintegy áttételesen jelentette az akár „pártellenzéki", akár párton kívüli entellektüel-centrikus ötvenhatos-kép felülírását. Azóta ez a tendencia folytatódik, és tételesen is megfogalmazott következtetése mellett a Standeisky munkájában feltáruló „ország-panoráma" támasztja alá meggyőzően az értelmiségi szerepvállalás aláhanyatló ívét. Ez a redundancia azonban nem feleltethető meg közvetlenül a kérdés másik szálával, miszerint a forradalom napjaiban szerepet vállaló üj politikusi — politikusi szerepkörbe csöppent — garnitúra tagjai a kádári restauráció reprezentánsainak nagyobb tapasztalata, politikai profizmusa okán váltak volna „könnyű prédává". Egyrészt azért nem, mert a szerző — a munka megfelelő helyein — korántsem ilyennek mutatja be a szerepet vállalók sokaságából kiválasztott „hőseit". Ok — a legtöbbünkre jellemző emberi esendőségeikkel együtt — funkcionális szerepköreikben igencsak talpraesett, találékony karakterekkéntjelennek meg a könyv lapjain, akik, ha a szükség úgy hozta, még némi furfangnak sem voltak híján. Másrészt pedig azért nem, mert november 4. után már nem a tárgyalóasztal melletti „ki kit győz meg" szereposztásról szólt a dramaturgia. Mivel ott éppen hogy slágfertig, sőt — társadalmi támogatottságukat tekintve — erőnyerő vitapartnereknek bizonyultak, Kádárék ezt leküzdendő nyúltak a nyers erőszakhoz, tárgyalás utáni (közbeni) elhurcoltatásukhoz. Ez azonban nem a politikai iskolázottság, retorikai- vagy éppen debatter-készség kritériumai mentén vetendő össze. A kritikai észrevételeknek van egy, a könyv szerkezetéből és gondolatmenetéből eredő sajátossága: a szerző minden nagyobb tematikai blokk előtt tesz rá utalást, hogy az adott hívószóhoz rendelten közelít a vizsgálat tárgyához: pl. Tömeg, Csoport, Egyén. Ehhez — mindegyik tematika esetében — tiszteletet parancsoló fegyelmezettséggel tartja is magát. Ebből ered, hogy miközben egy-egy blokkon belül koherens a szövegfűzés, érvelés, a részek közötti „átjárhatóságnak" korlátai vannak. Ha valaki találomra, „összevissza" lapozgat a könyvben, vagy ellenkezőleg, túlzott „memorizáló figyelemmel" olvassa, előadódhat, hogy esetenként egymáshoz képest inkonzisztens szövegrészekre bukkanhat. De hát ez bármikor előfordul a Gutenberg galaxishoz mániákusan ragaszkodókkal, ha gyors egymásutánban — vagy pláne, ha egyidejűleg, mint esetünkben — tulajdonképpen „három könyvet" olvas. Egy helyütt — az Egyén blokk felvezetése során — a szerző maga is utal arra, hogy „ez esetben nem a tömeg vagy a csoport felől közelít alkotóeleméhez, az egyénhez, hanem az egyén felől keresi a közösségi cselekvés motivációit." (301. old.) Majd ezt is tovább tágítja, mondván, „a forradalomcsinálók kategorizálását megnehezíti, hogy nem lehet hozzá egységes szempontrendszert találni" (303. old.) - és igaza van; mondom ezt anélkül, hogy akár a példaként említett cselekvésformák (típusok), akár társadalomtörténeti stratifikációs szempontrendszert rekapitulálva folytatnám az idézetet. (Ettől még nem kell feltétlenül eljutnunk a politikai közbeszédben párthovatartozás nélkül is kedvtelve használt — „a tízmilliós Magyarországnak tízmillió saját ötvenhatja volt" — parttalan relativizálásig, ami kimondatlanul is azt célozza, hogy ebből — micsoda kínálat! — mindenki tetszés szerint szemezgetheti magának az ízlése, ha-