Századok – 2012

FIGYELŐ - Gyarmati György: Standeisky Éva könyvéről I/215

220 FIGYELŐ zetőben megelőlegez: „számtalan apró történésből, jelenségből bontakozik ki a sokszínű, pluralitásában egységet képező forradalom." (8. old.) E lokális és a „köztes szintű" esetleírások sokaságával erősíti azt a már felismert és rögzített (de mindmáig csak részlegesen interiorizálódott) szakmai evidenciát, miszerint szó sincs arról, hogy '56 forrongó napjai olyannyira főváros-centrikusak és Budapestről távirányítottak lettek volna, mint amennyire az még akár egy-másfél évtizede is közkeletűnek számított. A szabadságvágyban és annak megtapasztalásában valamifajta föderációt alkotó „lokális köztársaságok" sokasága között Budapest — kitüntetett települési, államigazgatási szerepköre ellenére — éppúgy csak egyike volt a robbanáshoz vezető sokszálú előtörténeteknek, mint ahogy a revolúciós turbulencia formaváltozatainak is. Az egyik alapvető különbség, hogy vidéken — a fővárostól eltérően — nem csupán megszülettek, hanem városokat, községeket működésben tartva funkcionáltak azok a forradalmi intézmények, testületek, amelyek fokozatosan megújítva összetételüket, széles társadalmi támogatással rendelkeztek és tárgyalóképes pozíciókat birtokoltak még a második szovjet beavatkozást, illetve a fegyveres ellenállás letörését követően is. Budapestnek — s ebből eredően „az ország egészének" — nem volt forradalmi centruma! S bár a szabadságcentrikus demokráciának (manapság) a szubszidiaritás az egyik legmagasztosabbnak kikiáltott alapelve, akkor és ott — 1956 őszén Magyarországon — ez a virtuális erény inkább effektív hátrányt jelentett. A Nagy Imre nevével fémjelzett, s idővel „nemzeti" jelzővel is felruházott kormány — már említett, nagyon is esetleges elfogadottsága miatt —, épp oly kevéssé volt forradalmi központ, mint amennyire sok-sok a/központot képviseltek az ún. „bázisszint" különböző pesti forradalmi bizottságai vagy jelentősebb munkástanácsai, csak éppen az az egyetlen nem jött létre, amelyik a szükséghez képesti respektussal és szervező-irányítóképességgel bírt volna. Ez ismételten csak a főváros nembeli szerepét, kívánatos funkcióját relativizálta. A fentebb mondottaknak — a munkából kiderülően — van egy további konzekvenciája: az elmúlt másfél évtized „vidéktörténeti" kutatásai már számos lényeges összetevőjét feltárták annak, hogy milyen mozzanatok indukálták — legelsősorban is — Győrnek, illetve Miskolcnak regionális centrumszerepén túlmutató „vonatkoztatási pontokként" való kiemelkedését. Standeiszky — az általa mozgósított forrásbázis alapján — e kutatásokra számottevő mértékben ráerősítve igazolja, hogy az említett nagyvárosok miéi't lehettek tágabb környezetüknek is „orientációs" fellegvárai, holott a politikai és közlekedési-logisztikai szempontokat figyelembe véve a korabeli Magyarországon — képletesen szólva — „minden út Budapestre vezetett". Az említett vidéki megyeközpontok éppen a főváros „forradalmi dezorientáltsága", saját és országos irányítóképességének hiátusai miatt kerültek egyfajta „muszáj Herkules" centrum szerepbe: miután itt sokkal inkább működő- és irányítóképesnek tűntek az új népképviseleti fórumok, a legtermészetesebb volt, hogy mágnesként gyakoroltak vonzerőt szűkebb-tágabb környezetük — similis simili gaudet — ugyancsak forradalmi fogantatású szervezeteire.