Századok – 2012

FIGYELŐ - Diószegi István: Gondolatok Vermes Gábor könyvéről VI/1451

FIGYELŐ 1485 Wesselényi az általános közteherviselést, a miniszteri felelőséget, sajtószabadságot és a nemzeti függetlenég egy magasabb fokát szerette volna elérni. A Széchenyi és Wesselényi közötti nézeteltérések próbára tették barátságu­kat. Trócsányi Zsolt a Széchenyi és Wesselényi közötti konfliktus alapvető lénye­gét olyannak látja, mint amikor egy közgazdász és egy politikus vitatkozik. Ebben van igazság, de a probléma mélyebb gyökerű. Trócsányi úgy véli, hogy Széchenyi hajlama szerint nem volt liberális politikus Wesselényi viszont igen. Széchenyi sze­repe alapvető volt, mert valóban felrázta a magyar valóságot szárnyaló retorikájá­val, de Wesselényi volt az, akinek több gyakorlati érzéke volt megvalósításukhoz. A fő probléma abban állt, hogy Széchenyi nem tudta úgy látni az oszt­rák-magyar viszonyt, mint egy fejlődő dinamikus folyamat részét. Amíg Bécs az egymást követő országgyűléseken egyre csak a régi sérelmi politikával szembe­sült, a kormányzat tudta, hogyan kezelje az elégedetlenkedő nemesi követeket. A liberális nemzedék fokozatos megjelenése eltolta a vitát az alkotmányos szabad­ságjogok és a nemzeti függetlenség kiterjesztése felé, ezektől Metternich pedig különösképpen irtózott. Nyilvánvalóan tisztában volt Széchenyi szerepével a re­formmozgalom elindításában, és nagyon nem tetszett neki az iránya. Maga Szé­chenyi is elutasította a radikális kilengéseket, de a szakadék közte és Metternich között továbbra is széles maradt, mivel Széchenyi szemében megkérdőjelezhetetlen szükségszerűségként jelent meg országa fokozatos átalakítása, míg Metternichnek ez az első lépést jelentette volna az engedetlenség, végül az elszakadás felé. Az 1832-1836-os országgyűlés volt az első, amelyen a liberális nemzedék rajta hagyta a nyomát, még nem döntő mértékben, de elég erőteljesen ahhoz, hogy már észrevehető legen. Míg mindig Wesselényi volt a liberálisok elismert vezére, bár hatása csökkent bizonytalan helyzete miatt. Más, zömmel fiatal kö­vetek támogatták őt és a különböző liberális célokat, többek között Kölcsey Fe­renc, Deák Ferenc, Beöthy Ödön, Bezerédj István, valamennyien a bene possessionati magas képzettségű tagjai. Létfontosságú volt a liberálisoknak a publicitás, egy olyan fórum, amely hatást tud gyakorolni tradicionalista elöljá­róikra a megyékben, valamint hatást tud kifejteni a felsőház túlnyomórészt konzervatív tagjaira. Kossuth Lajos kész volt lépni és terjeszteni az ország min­den szegletében Törvényhatósági Tudósítások című lapja példányait, megte­remtve ezzel az ország történetének első, „valóban nemzeti médiumá"-t. Semmi sem vetett élesebb fényt a konzervatív többség és a liberálisok kö­zötti különbségre, mint elérő prioritásaik. A konzervatívok tarifákról és keres­kedelemről kívántak vitázni azzal a céllal, biztosítsák Magyarország önrendel­kezését. A liberálisok viszont felvetették a jobbágy-földesúri viszony alapvető kérdését, amely ugyanannyira volt társadalmi és erkölcsi kérdés, mint gazdasá­gi és megoldást kiáltott. Maga a kormány is sürgette a kérdés megtárgyalását, mégpedig taktikai okokból. Kölcsey tisztában volt az indítékok közötti különb­séggel: a kormányzat saját érdekében akarta előmozdítani az ügyet, míg a libe­rálisok a nemzet létrehozása érdekében. A „szabadság másokkal megosztva — mondta Deák — nem fogy, sőt erősödik." Bár a jobbágyfelkeléstől való félelem az 1831-es forrongások után, vala­mint kormány taktikai lépéseivel való szembenállás elsőrangú fontosságúvá tette a jobbágy-földesúri viszony ügyét, végül leszavazták liberális javaslatot az

Next

/
Oldalképek
Tartalom