Századok – 2012
FIGYELŐ - Diószegi István: Gondolatok Vermes Gábor könyvéről VI/1451
FIGYELŐ 1479 több magyarországi megyében, még a korábbinál is kevésbé volt tanácsos nyílt kihívást intézni a hatóságokkal szemben. Visszatekintve nyilvánvalónak látszik, hogy az apolitikus gondolatok idővel elásták vagy legalábbis meglazították az ország gazdasági, társadalmi és politikai rendszerének összetartó elemeit. Maga a kritikus gondolkodás, amely ilyen gondolatok és irányzatok mélyén rejlett, volt a legbosszantóbb e tekintetben, mivel eddig tiltott területekre is be tudott hatolni. A romanticizmus, amely elutasította az önmérsékletet és felkorbácsolta a hazafias szenvedélyeket, egyenlőre nem tartozott ezek közé, inkább csak gyakorló terepe lett ennek a behatolásnak, szenvedélyes jellege folytán. A romantika A magyarországi romantika szembeszökő jellegzetessége az eredetiségről vallott nézete volt, amely a művész egyénisége és függetlensége tiszteletére vonatkozott, sokkal nagyobb teret engedve az önkifejezésnek és a költői képzeletnek, mint valaha. Ez az irányzat elhomályosította a klasszikus kultúrát, amit Kazinczy hanyatló befolyása is jelzett az 1820-as években. A klasszikus hagyomány túlságosan erős volt, a latinos műveltség és az antik világ túl mélyen gyökerezett ahhoz, hogy hirtelen el tudott volna tűnni. Célszerű a romantikát a kultúrnacionalizmus egyik megnyilvánulásának tekinteni, mert így beletartozhat mindenki a nemzeti álmok álmodóitól, amivé Horvát István lett, a szigorúan intellektuális Kölcsey Ferencig. A magyarországi romantika további nem hanyagolható jelentősége abban rejlett, hogy nagyon nyitott volt a változások iránt. Amikor a liberalizmus elterjedt Magyarországon és összefonódott a nacionalizmussal, a romantika erőteljes érzelmi támogatást nyújtott neki, s az ebből fakadó szenvedélyes elkötelezettség óriási erőt adott a későbbi liberális nacionalizmusnak. A kultúrnacionalisták aktív csoportja nem volt egységes. Nagy a kísértés, hogy felvilágosult haladókra és tradicionalista kemény magra osszuk fel őket. Ok maguk a nemzet sokat támadott előőrsének tartották magukat, s a közöttük lévő kötelék — közös kulturális cél — erősebb volt, mint bármiféle ideológiai különbség. Bár lehet, hogy a hangsúlyt máshová tették, a felvilágosult és hagyományt tisztelő írók és költők egyformán lenyúltak a múltba a 18. század végén és a 19. században. A romantika csupán növelte az érzelmi hőfokot. Vörösmarty Mihály képviselte a „használható" múlt iránti kutatás csúcsát Zalán futása című elbeszélő költeményében, amelyet 1823-1824-ben írt és 1825-ben jelentetett meg, a magyar honfoglalás történetéhez nyúlt vissza. Már a mű legelső sora is sokat elárul. „Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban?" Ez a kérdés állt a múlt kutatásának központjában, felkeltve a vágyat annak felfedezésére. Az irodalmi példák ugyanakkor azt mutatták, hogy a magyar költő sem hagyhatja figyelmen kívül a múlt sötét korszakait. Azoknak is megvan a szerepe a kollektív emlékezetben, akárcsak a dicsőséges eseményeknek. A romantika nem feltétlenül volt szükség ehhez a múlt kutatáshoz, de mindenképpen növelte a költői szenvedélyt, mely létrehozta a lelkes elkötelezettséget a munkálkodáshoz. Kölcsey is ebbe kapaszkodott, amikor Nemzeti ha-
