Századok – 2012

TANULMÁNY - Szalai Miklós: Főrendiházi reform Magyarországon 1885-ben VI/1293

1314 S ZALAI MIKLÓS né. Ennek a magyar állam nemzeti jellegét erősítő funkciója is lenne, mert ahogyan „lefelé" haladunk a társadalmi ranglétrán, úgy nő a nem-magyar elemek száma és társadalmi súlya. Emellett ez a fórum közvetíthetne a korona és a parlament között. Az arisztokraták egy része elveszítette a politikai függetlenséget garantáló vagyonát, másrészt pedig túlságosan sokan vannak, ezért közülük csak — hasonlóan a Deák-párti javaslathoz — az elsőszülöttek, s a megfelelő vagyoni képesítéssel (földbirtokkal) bírók őrizhetnék meg főrendiházi tagságukat. (Aki a vagyont elveszíti, annak joga megmarad ugyan, s visszaszerezheti felsőházi tagságát, ha újra szert tesz a szükséges vagyonra, de addig joga „alvó" jog. Amikor egy családban a vagyon, illetve hitbizomány öröklése valamilyen okból nem az elsőszülöttségi sorrendet követi, akkor a családnak az a tagja örökli meg a főrendiházi tagságot, aki a vagyont örökli. ) Ámde az arisztokrata tagokat ki kell egészíteni a francia mintára a király által kinevezett örökös tagokkal, akiknek azonban szintén vagyonnal — földbirtokkal — kell rendelkezniük. Számuk nem haladhatja meg a főrendiház tagjainak egynegyedét, s lehetőleg a közéletben jártasságot szerzett elemekből kellene kinevezni őket. A kinevezett tagok intézménye lehetővé tenné, hogy válság esetén, amikor a főrendiház makacsul ellenszegül a képviselőháznak, a király a „pair-schub"-bal (új főrendiházi tagok kinevezésével) bírja engedékenységre a második kamarát. Ezenkívül lenne a főrendiházban negyvenkét életfogytiglan választott tag, ezeket a megfelelően nagy vagyonnal bíró földbirtokosok (akár főnemesek akár nem, de kivéve azokat, akik már eleve főrendiházi tagok) választanák az ország öt kerületében. Ez elősegítené a főnemesség és a többi nagy vagyonú, nagy befolyású társadalmi csoportok összeolvadását egy egységes „felső osztállyá". Az ország rendi főméltóságainak, a zászlósuraknak a tagsága megmaradna, mert habár a modern magyar államban ezek a méltóságok már formálisak, de tiszteletreméltó történelmi múltjuk miatt megérdemlik, hogy benne legyenek a főrendiházban, másrészt pedig nincs kizárva, hogy egyeseket közülük — pl. a nádori méltóságot — még valós tartalommal fog megtölteni a törvényhozás. A katolikus és görögkeleti püspökök főrendiházi tagok maradnának; egyedül ezzel érhető el Szilágyi szerint, hogy a birtokukban lévő hatalmas vagyont és társadalmi befolyást ne a magyar állam érdekeivel ellentétes, tisztán klerikális jellegű politizálás céljaira használják fel. (Ennek a megfontolásnak különös súlyt adott az, hogy a román és a szerb nemzeti kisebbség gyakorlatilag a görögkatolikus és görögkeleti egyházfőkben látta a maga vezetőit és képviselőit.) A címzetes püspökök tagsága ezzel szemben megszűnne. A protestáns egyházak képviseletet nyernének, de nem püspökeik révén, hiszen a protestáns püspököknek sem olyan szakrális funkciója, sem olyan társadalmi befolyása nincs, mint a római katolikusoknak, hanem a világi főgondnokok, illetve szuperintendensek kerülnének be a főrendiházba, ezeket ugyanis az egyházak a társadalom egyébként is nagy tekintéllyel bíró tagjaiból választották ki. (így református egyházi főgondnok volt a dualizmus korában Bánffy Dezső és Tisza István is). Ami a zsidó hitfelekezetet illeti, mivel ennek országos szervezete nincs még megalkotva, ezért főrendiházi képviseletét nem lehetne máshogyan megoldani, mint úgy, hogy egyetlen személyt köréből a király kinevez.