Századok – 2012
KÖZLEMÉNYEK II. RÁKÓCZI GYÖRGYRŐL - Szabó András Péter: „De profundis". Nemzeteszmék az 1657 utáni évek erdélyi válságában V/1085
NEMZETESZMÉK AZ 1657 UTÁNI ÉVEK ERDÉLYI VÁLSÁGÁBAN 1157 az interakcionalista irányzat alapgondolata: minden emberi közösség önmeghatározásához, megszilárdulásához hozzájárulnak a más közösségekkel való súrlódások, összeütközések. A Mohács után két nagyhatalom érintkezési zónájává, háborús övezetévé vált egykori Magyar Királyságnak és lakóinak pedig bőven kijutott a konfliktusokból. A modernista elmélet gyakran hangsúlyozza, hogy az iparosodás, radikális gazdasági változás szétrombolja a hagyományos közösségeket, és az elit az így keletkező űrt tölti be egy nagyobb, konstruált közösséggel, a nemzettel. A közösségek felbomlását azonban legalább olyan gyakran idézte elő a történelem során a háború, mint a gazdaság, az eredeti lakóhelyükről kiszakadt emberek pedig könnyebben tettek magukévá új közösségi ideológiákat. Ez a 17. század közepi Erdélyi Fejedelemségben és határvidékén is pontosan így történhetett, miután az 1658. évi tatár pusztítás, a két nagy vár (Borosjenő és Várad) feladása, illetve a Partium fokozatos oszmán hódoltatása nyomán valóságos népvándorlás indult meg. Fontos hangsúlyozni, hogy a közösségi identitásokat a magyar etnikum esetében két, a nyelvvel kapcsolatos tényező is támogathatta. Az egyik a nyelv európai rokontalansága, illetve keletiségének tudata, amely állandóan feltűnik 17. századi nyelvtaníróinknál.37 2 A puritán Komáromi Csipkés György elődei nyomán ezt a teljes önállóságot és orientális jelleget a héber-magyar nyelvrokonítással is hangsúlyozta [Hungaria illustrata, 1655), kifejtve, hogy egyedisége miatt a magyar nyelv kevésbé hajlamos átvenni idegen nyelvtani szerkezeteket.37 3 A nyelv keleti voltának meghatározó bizonyítékát a 17. századi értelmiség számára a régi hun-magyar írásként értelmezett székely rovásírás testesítette meg, mint a keleti nyelvhez legjobban illeszkedő jelrendszer.37 4 A másik fontos tényező a nyelvjárási különbségeknek más európai nyelvekhez viszonyítva elenyésző mértéke volt, ami-372 jgy pgldául Medgyesi Pál Dialógus politico-ecclesiaticus&han (1650) „Nagy fogyatkozásnak tartom, hogy mi az mi nyelvünket az deák nyelvhez szoktuk mérni (mellyel ékes tulajdonságiból és erejéből kivesszük azt), holott ez annak nem mértékje, és régen más nemő is a mi nyelvünk, úgy mint napkeleti, a deák penig napnyugati. Ha mérni akarnók, méltábban a zsidóhoz kellene mérnünk, mely az is napkeleti, és az szójárások is ahhoz hasonlétnak inkább." A régi magyar nyelvészek i. m. 708. 373 „8. Quantum ad puritatem et a linguarum aliarum commixtione immunitatem, lingua Hungarica a commixtione cum linguis aliis casta est et pura, propriis adhuc gaudens vocibus, proprio loquendi modo, propria declinandi et conjugandi ratione. 9. Illa, vocum aliquarum a vicinis nationibus Germanica nempe et Sclavonica mutuatarum ut et Latinarum, praesertim apud juristas, irruptio linguae hujus puritati parum officit. Eae etenim sunt paucissimae..." A régi magyar nyelvészek i. m. 343. 374 Szenei Molnár Albert (1610): „Siculorum vel Szekeliorum Transalpinorum literas Hunniacas, quarum meminit Stephanus Székel in suo Chronico Ungarico, nunquam vidi, neque hominem novi, qui eas viderit."; Geleji Katona István (1645): „őneki tulajdon saját régi bötűi vágynák, melyeknek sem a zsidó, sem a görög, sem pedig a deák bötűkvel semmi hasonlatosságok nincsen, s mind végezetre ebből, hogy az önnön bötűivel jobbtól — mint egyéb napkeleti nyelvek — balra írattatik. De amint egyéb nyelvekben, csaknem minden száz esztendőnként nagy változás szokott esni, úgy a magyar is ennyi üdők alatt, úgy mint a Babilon tornyának építtetésétől fogva, mind az írásnak, s mind a szólásnak módjában nem kicsiny változást szenvedett, úgy mint mely immár a maga tulajdon bötűit elhagyván, idegen deák bötűkvel írattatik..."; Csepregi Turkovics Mihály (1648): „Mivel a magyar betűket kevesen ismerjük, hanem mind deák betőkkel élünk, melyért nem lévén nyelvünkön való betők, componálunk, öszveteszünk egynéhányakat, és úgy élhetünk vélek, minémű a gy, ny, ts, ty..." A régi magyar nyelvészek i. m. 114., 293-294., 705.
