Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Petrovics István: A középkori Temesvár. Fejezetek a Bega-parti város 1552 előtti történetéből (Ism.: Kopeczny Zsuzsanna) II/500

504 TÖRTÉNETI IRODALOM István három alfejezet erejéig visszatér a Bega-parti város egyházi viszonyainak tárgyalásához. A szerző ezúttal olyan kérdésekre próbál meg választ adni az írott források, elsősorban az oklevelek alapján, mint az egyházi intézmények alapításának időpontja, valamint a város vallási életében betöltött szerepe. Az egyik fontos kérdés, amely komoly fejtörést okoz, Temesvár plébániatemplomával kapcsolatos. Az írott kútfők ugyanis legalább két olyan templomot említenek, amelyek ezt a szerepet betölthették. Az egyik a Szent György-, a másik a Szent Eligius-templom. A szerző arra következtet, hogy a Szent György oltalma alatt álló templom volt a korábbi alapítású, és valószínűleg az eredeti plébániatemplom. Ennek első írásos említése 1323-ból való. Az okleveles adatok arra utalnak, hogy a 14. század végén — meglepő módon — a Szent Eligius-templom került előtérbe. Ez azonban csak ideiglenes változásnak tekinthető, hiszen 1429-ben újból a Szent György-templomot nevezik plébániatemplomnak a források. A hiányos adatokat a szerző körültekintően kezeli, és nem zárja le véglegesen a témát. Egy másik kérdéskör Szent Eligius magyarországi tiszteletével kapcsolatos. A Bega-parti város tudniillik az egyedüli olyan település a Magyar Királyság területén, ahol Szent Eligius nevét viselő templom állt. Alapítása bizonyára I. Károly vagy fia, Nagy Lajos idejére tehető. A következő alfejezet szintén az Anjou-korhoz kötődik. Ebben a szerző a Csanád nemzetségből származó neves főpap, Telegdi Csanád — utóbb esztergomi érsek — pályafutását követi nyomon. Telegdi Csanádot, tevékenységén kívül, még egy roppant fontos dolog köti Temesvárhoz. Az nevezetesen, hogy a Bega-parti városban került sor egri püspökké választásának megerősítésére, valamint főpappá szentelésére. A Telegdi Csanáddal, illetve Temesvárral kapcsolatos korábbi munkákban téves állítások láttak napvilágot erről a két aktusról. Petrovics István érdeme annak kimutatása, hogy Telegdi Csanád egri püspökké választásának megerősítésére a Szent Györgytemplomban, felszentelésére pedig a domonkosok Szent László oltalma alatt álló rendházának templomában került sor. A szerző felhívja a figyelmet arra is, hogy — a korábbi nézetekkel ellentétben — ez a Szent László-kolostor első említése, vagyis a rendház írott kútfőkben való felbukkanása nem 1329-re, hanem 1323-ra tehető. A Hunyadi János temesi ispánságával foglalkozó alfejezet a város és a Duna-Tisza-Maros köze históriájának egyik fontos időszakát vizsgálja. A 15. században Temes megye területi expanziója, valamint a temesi ispán hatáskörének bővülése figyelhető meg. A jelenség Ozorai Pipoval kezdődik, aki Temes megye mellett Csanád, Arad, Keve, Krassó, Zaránd és Csongrád megyék ispánságát is viselte. Összességében több mint 15 vár tartozott az igazgatása alá, amelyek között ott találjuk Temesvárt, Világosvárt, Solymost, Szegedet, Zsidóvárt, továbbá Keve és Haram várát. Ozorai halálával ez a gyakorlat megszűnt. A fenyegető török támadások, valamint a kiváló hadvezérként számon tartott Hunyadi János feltűnése azonban ismét a hatalom korábbi koncentrációját eredményezte a Magyar Királyság délkeleti határán. A temesi ispáni tisztség, egyebek között, lehetőséget biztosított Hunyadi számára, hogy nagy kiterjedésű birtokait tovább növelje. Temesvár várát a hozzátartozó casírumokkal, mezővárosokkal és falvakkal együtt V László zálogosította el neki 20 ezer aranyforintért. A király nem fizette vissza adósságát, ezért Hunyadi halála után a zálogba vetett jószágokat a hadvezér családja örökölte. Temesvár csupán a 15. század végén, II. Ulászló idejében került vissza a király tulajdonába. Az utolsó alfejezetben a szerző Temesvár és Szeged fejlődését, jogi helyzetének alakulását hasonlítja össze. Bár a két város azonos földrajzi régióban és közel fekszik egymáshoz, sorsuk sajátosan alakult a középkor — és persze a későbbiek — folyamán is. A szerző vizsgálódásai során mindazon szempontokra kitér, amelyeket a városfejlődéssel foglalkozó kutatás megkövetel: a település külső megjelenése, privilégiumok, igazgatás, népesség, gazdaság. Ezen a fonalon halad tovább az Összegzésben is. A magunk részéről rendkívül hasznosnak tartjuk a két alföldi város összehasonlító vizsgálatát, hiszen a jobb forrásadottsággal rendelkező Szeged fejlődése számos ponton analógiául szolgálhat Temesvár középkori történetének rekonstruálásához. A hasonlóságok ellenére azonban az is világosan kiderül: míg az alapvetően az uralkodó joghatósága alá tartozó, a 15. században jelentős és népes kereskedővárossá váló Szeged 1498-ban bekerült a királyi szabad városok közé, addig Temesvár fejlődése az oszmán hódítás következtében már a 14. század végén elakadt, a temesi régióban pedig megszűnt a normális polgári élet lehetősége. Temesvár végvár lett, illetve a török elleni hadjáratok egyik kiinduló pontja. Temesvár tehát nem válhatott királyi szabad várossá, hiszen autonómiáját jelentős mértékben korlátozta a temesi ispán és alispán tevékenysége, akik székhelyüket a Bega-parti városban tartották. Legalább ennyire fontosnak tartjuk Petrovics István arra irányuló törekvéseit, hogy meghatározza Temesvár helyét a Magyar Királyság városhierarchiájában. Erre a Kubinyi András által kidolgozott, az egyes települé-