Századok – 2011
TANULMÁNYOK - Gyarmati György: Hadigazdasági túlterhelés, rejtőzködő transzformációs veszteség és a személyi kultusz. A magyarországi „új szakaszt" megelőző rendszerválság 1952/53 fordulóján I/75
88 GYARMATI GYÖRGY ként a Magyar Dolgozók Pártját, népünk bölcs vezérét, Rákosi Mátyást!" Minden választókerület listájának ő állt az élén, utána — a hatalmi reputáció sorrendjét is tükrözve — Gerő Ernő és Farkas Mihály következett. A korabeli propagandisták is tudták a dolgukat. A párt központi ideológiai folyóirata, a Társadalmi Szemle április-májusi összevont számában „A dolgozó nép választási számvetése" címen közzétett anyag a kampányszónoklatok vezérfonalául is szolgált. Az ország 1949 óta maga mögött tudott éveit a földi paradicsom megvalósulásaként interpretáló szöveg Rákosit idézve prognosztizálta; hazánk további fejlődésében „az égbolt a felső határ." A kampány külsőségeiben arra emlékeztetett, mintha valóban „sorsfordító" jelentőségű lenne a szavazás. Szocialista kívánalmak szerint átszabott dekorációval és hozzáillő transzparensekkel, politikus-tablókkal körítve még a Horthy-korszak gyöngyös-bokrétás alkalmi díszkapuit is rekonstruálhatták a falvakban. Ezen keresztül érkezett a kiküldött jelölt szónokolni, itt fogadta a helyi választási bizottság. Március elejétől visszafogták nemcsak a „dolgozó parasztok", hanem még az ab ovo rendszerellenségnek tekintett kulákok vegzálását is. Április második felétől meg az élelmiszer-boltok raktárait, polcait töltötték fel, addig nem látott mértékben. A szembetűnő változásokat annak idején sokan a Sztálin halálát követő „olvadás" első, kézzel fogható jelének vélték, holott ez is a választási előkészületek — központi utasításra ütemezett — része volt. Azt is gondosan megszervezték, hogy az 1953. május 17-i szavazás napján két-háromóránként informálják a kirendelt agitátorokat arról, hogy az adott körzetből ki nem jelent még meg. Az aktivisták sorra zörgettek be a késlekedőkhöz, szükség esetén azt is értésükre adva, hogy a távolmaradókat külön regisztrálják... Mindezzel együtt egy-egy választókerület eredményeit is csak azt követően lehetett közreadni, miután — gondosan megszervezett gyors-hírláncon keresztül — Rákosit személyesen tájékoztatták, és ő a közölt „részeredményt" jóváhagyta.4 1 A fáradozás meg is hozta gyümölcsét. A kihirdetett eredmények — 1949-et ismételve, immár másodszor — ezúttal is a Népfront-listák 98%-ot meghaladó támogatottságáról tudósítottak. Miért volt szükség a társadalmi elfogadottság ilyen magas számértékű bizonygatására, miközben az előző évek éberségi és ellenségkeresési, ellenség-felmutatási propagandájával szinte egyvégtében arról próbálták győzködni az alattvalókat — meg persze a represszió „igazolásaként" önmagukat —, hogy igencsak masszív a rendszert elutasítók száma? Nem erről szóltak-e „a klerikális reakció", „a kulákság", „az osztályáruló szociáldemokraták", valamint e diszkriminált csoportok uszályába került, s ott megbúvó nemkívánatosak elleni szisztematikus kirohanások? Az ide soroltak — a nyilvánosságra hozott eredmények alapján — épp a szavazófülke magányában „tértek volna meg", s önmagukra rótt vezeklésképpen érvényes szavazataikkal csatlakoztak volna a rendszerigenlők sokaságához? Ilyen esetekre szokták volt azt mondani, hogy „nem életszerű": vagy az ellenségvizionálás, vagy a társadalom szinte egészének monolit tömbként megjelenített rendszerigenlése volt végletesen eltúlzott. 41 Feitl István : Pártvezetés és országgyűlési választások, 1949-1988. In: Parlamenti Választások Magyarországon, 1920-1998. Szerk: Földes György és Hubai László. Napvilág Kiadó, Budapest, 1999. 276-285.
