Századok – 2011
TANULMÁNYOK - Gyarmati György: Hadigazdasági túlterhelés, rejtőzködő transzformációs veszteség és a személyi kultusz. A magyarországi „új szakaszt" megelőző rendszerválság 1952/53 fordulóján I/75
76 GYARMATI GYÖRGY adó historikusnak lesz még olvasnivalója több generáción át, mire ezt a bő másfél milliárdnyi forrásoldalt feldolgozza.3 Ennek a mennyiségnek még egy-két százaléka is 15-30 millió oldalnyi iratanyagra rúg. Abból indulva ki, hogy ez a hányad sorolható az állam- és pártszervezet hierarchikus szintjeinek ún. „vezetőszervi iratai" körébe, akkor is kérdéses, hogy akár egy hosszú és aktív életút során mekkora részét tudja feltárni egy-egy historikus úgy, hogy abból releváns és átfogó korképet rekonstruáljon.4 A magyar közelmúlt históriáját illetően — számtalan dokumentumközlés, résztanulmány, sok-sok tematikus szakmonográfia információhozadékát is bekalkulálva — a hozzáférhető forráshányadnak töredékszázaléknyi részét hasznosítva írjuk a kortörténeti összefoglalókat, az újabb idők rendszer-, vagy országtörténeteit. Korunk minden modern technikája és feltárást segítő eszköztára is fogyatékos ahhoz, hogy teljes körűen hasznosuljon a történeti (re)konstrukció során az elvileg rendelkezésre álló irdatlan mennyiségű forrásanyag. A huszadik század második felére vonatkozóan a meglevő források áttekinthetetlenségét — és az ebből adódó kényszerű szelektálásnak a korképre gyakorolt hatását — legalább olyan gondnak tételezem, mint régmúlt korok esetében a kulcsfontosságú források (forráscsoportok) esetenkénti hiátusát.5 Az alábbiakban három kérdéskört illesztek egymás mellé a huszadik századi magyar történelem félmúltjából. A személyi kultusz ismert korspecifikus tárgykör, eredően nehezen állapítható meg. Az elmúlt század második felében viszont köz- vagy szakigazgatási iratok ritkán készültek egy példányban, ezért „életszerűen" lehet duplumokkal is számolni. Az más kérdés, hogy az adott irat (valamely példánya) nem a proveniencia elve szerint logikusnak gondolt intézményi iratcsoportban maradt az utókorra. 3 Akkorra viszont a most közelmúltként jelzett időkör már akár „régmúlt" is lehet, s ugyanakkorra derülhet ki az is, hogy melyik fele, vagy mekkora hányada tekinthető történetileg is érdemben hasznosítható forrásnak. 4 A történetírás — minden team-munkára szólító jogos ösztönzés/elvárás ellenére —jórészt továbbra is inkább egyszemélyes „műfaj'. Nem szólva arról, hogy az említett „vezetőszervi iratok" leginkább a hagyományos politikatörténeti nézőpontú feltárást segítik. A szélesebb értelemben felfogott társadalomtörténet legkülönbözőbb tárgyköreit művelők számára elengedhetetlen, hogy az ennél sokkal terjedelmesebb fondokban is tartósan elmélyedjenek, miközben a fentebb említett vezetőszervi iratokra is ennek megfelelően — másképp — kérdeznek rá, s ugyanazon állagból mást, de nemkülönben releváns információréteget hasznosítanak. Ilyen értelemben a feldolgozás ugyanazon iratcsoportok több nézőpontú hasznosítása nyomán válhat/válik a múltfeltárás, a korkép részévé. Témánkhoz visszazárva „a személyi kultusznak" párhuzamosan lehet — és van — politikatörténeti, illetve „posztmodern" hagiográfiai (vezérkultusz) olvasata. 5 A szóban forgó időszakban Magyarországon egy szigorúan centralizált, a társadalmat is államosító politikai rendszer regnált - a Rákosi korszakban nyers terroruralomként azonosítható pártdiktatúraként, a Kádár-korszakban egy folytatólagosan pártközpontú autoriter politikai szerkezetben. Ez elvileg azt feltételezné, hogy a központi akarat, a rigid hierarchiába szervezett irányítás egyformán érvényesült a helyi-területi „végekig" bezárólag. A különböző megyei levéltárakban fennmaradt iratoknak akár csak „szúrópróbaszerű" tanulmányozása is azt sejteti, hogy még az állami terrort intézményesítő Rákosi-korszakban is eltérő képet mutat egy-egy tematikus vizsgálat (pl. szövetkezetesítés, egyházpolitika) mondjuk Zalában, Békésben, Szabolcsban vagy Fejér megyében. Még inkább kimutathatók a központi akaratérvényesítéshez képest területi (regionális) különbségek a Kádár-korszak behatóbb tanulmányozása esetén. Ilyen értelemben a különböző kortörténeti összefoglalók inkább szűken értelmezett „államtörténetet" tesznek ismerhetővé: a politikai centrum történetét, annak változásait írják le, de egyelőre hiányzik mögülük az országtörténet megannyi — vidékenként, közigazgatási egységenként különböző — variánsa. Az ország különböző vidékeit, fontosabb településeit is magában foglaló feldolgozottságról csak két kitüntetett — és rövid — időszakról beszélhetünk: az 1848/49. évi, és az 1956-os forradalom és szabadságharc esetében mondható az, hogy az adott időszakok „államtörténete" mögé immár felsorakoztatható egy kiterjedt, részletes országtörténeti mögöttes tudást nyújtó szakirodalom is.
