Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Rainer M. János: Jelentések hálójában. Antall József és az állambiztonság emberei, 1957-1989 (Ism.: Gyarmati György) I/247

249 TÖRTÉNETI IRODALOM Az állambiztonság látókörébe került ifj. Antall József „története" majdhogynem többet árul el Kádár-kori titkosrendőrség balfogásairól és kudarcairól, mint magáról a megfigyeltről. A jelentések alapján Antall „nagy hatást gyakorolt" megfigyelőire, amiből — állapítja meg a szerző — „elsősorban a [hivatásos] nyomozók profitáltak." (59. o.) E dupla fenekű mozzanat elemzői észrevétele épp oly fontos, mint annak rögzítése, hogy az állambiztonsági szer-veken belüli konspiráció időnként saját munkájuk hatékonysága szempontjából volt kontraproduktiv. Az máshonnét is tudható ugyan, hogy nemcsak a cég egyes részlegei között, de akár ugyanazon osztályokon belül is működött a „túlbiztosító" titoktartási kötelezettség, ezt viszont Rainer M. egy konkrét esettel illusztrálja. A történtek idején gimnáziumi tanár Antall József osztályának az érettségit követő felszabadult randalírozását — melyből „ügy lett" —, egy másik rendőrségi részleg kapta feladatul, így ehette a méreg az ifj. Antall figyeltetésére „szakosodott" politikai nyomozót, holott egyfolytában azon dolgozott, hogy komolyabb, eljárást maga után vonó skandalumot tudjon a nyakába varrni. A pitiánerség éppúgy e munka része volt, mint annak — vélhetően nehéz — megemésztése, hogy noha évtizedeken át figyelték, ilyen súlyú ügybe nem sikerült beleamalgámozni. A második tematikus részben a szerző előbb egy szervezettörténeti leírást ad a hálózati személyek különböző kategóriáiról, „alkalmazásuk rendjéről", illetve az általuk összehordott információk hasznosításának mechanizmusáról, — s ezen belül szól a megszerzett adatokkal való „gazdálkodásról", azok szelektálásáról, csoportosításáról. Ezek az oldalak (70-76.) egy, az állambiztonságról szóló intézménytörténeti kézikönyvbe is szinte változatlanul lennének átvehetők. Mindezek után szűkíti a szerző a vizsgálat körét az Antallokra ráállított ügynökháló közel harmincfős csoportjára. Itt mintegy „előreszalad" a konklúziót illetően, mert azonnal rögzíti: id. Antall negyedszázados és ifj. Antall több mint harminc éven át folytatott megfigyelése, meddő maradt abban az értelemben, hogy egyikük ellen sem indult büntetőeljárás. A megfigyeltek szemszögéből, mondhatni pozitív a szaldó, mivel „az ellenük folyó bizalmas nyomozati munkából adódóan semmilyen közvetlen, kimutatható — és a hálózati munkának betudható — hátrányt nem szenvedtek." (77.) Noha ez az előrehozott konklúzió inkább a következő nagyfejezetbe, vagy az összegzésbe illene, annyiban respektálható, hogy a szerző ennek révén megszabadítja a következő részt a megfigyeltek-megfigyelők relációjú oknyomozástól — mert ezzel korábban, általánosságban már foglalkozott —, és visszatérhet deklarált vizsgálati nézőpontjához: ahhoz, hogy mit is tükröznek az ügynökjelentések magukról a hálózati személyekről, Rainer M. kategóriáját idézve „a kapcsolati háló(zat)ról". Idősebb Antall József esetében itt az egykori kisgazdapárt rejtőzködő utóéletéről áll össze egy szociológiai tabló. Abban az értelemben, hogy az egykori kisgazdák „magántársasági kapcsolattartása", ennek részeként egzisztenciális egymást segítése egy virtuális párttörténetet idéz, miközben — kevés kivétellel — maguk az egykori kisgazdák alkotják a titkosszolgálati hálózatot is. Más közelítésben — bár Rainer M. szigorúan tartva magát vizsgálati nézőpontjához, nem utal erre — ez az id. Antall körül dongó ügynökméhraj ad értelmezhető hatalomszociológiai képet a Rákosi-, illetve a Kádár-kor (titkosszolgálati) működésének észrevehető különbségéről. Az obsitos kisgazdák itt megjelenő kapcsolati hálója az ötvenes években egy vagy akár több konstruált perben került volna „leleplezésre": hozzájuk képest egy jottányival sem volt integránsabb, szervezettebb kör az ún. „köztársaság-ellenes összeesküvésben" meghurcoltak laza csoportosulása. A Kádár-korban viszont már megelégedtek a „beépülni-megfigyelni", ellenőrzötten tudni róluk információgyűjtéssel, amit Rainer M. később (261.) a Kádár-kori belső elhárítás új paradigmájaként rögzít. Ezt követi az ifj. Antall körüli hálózat módszeres — egyénenkénti — feltérképezése, a kollégák, a barátok és a tanítványok körére kiterjedően, miközben egy helyütt joggal „szól ki" a szerző két ügynök- és esetleírás között a szövegből: ha az állambiztonsági munka egészét tekintjük, akkor a semmitmondó kifejezés (majdnem) pontos és igaz." (129.) S ugyanez vonatkozik a hivatásos állomány e kérdéscsokorral reszortfeladatként kapcsolatba kerülő nyomozói körére is. A szervezeti rendbe tagoltan akár mellérendeltségben, akár hierarchikus alá-fölérendeltségben került kapcsolatba a mintegy száz főnyi titkosszolga az Antall(ok)ra vonatkozó (ma tudható) információhalmaz valamely részével, a szolgálati rend strukturáltsága és az egymás között ugyancsak kötelező konspirálás következtében tudásuk nem aggregálódott: az „ügykezelés rendje" maga idézte elő az információk szelektivitását — azt is mondhatnók szétporladását. (Egy-egy ügyben releváns iratok teljes (ma fellelhető) körét együttesen véve górcső alá, felszínes fordulattal szokás azt mondani, hogy a megfigyelt célszemélyről, célcsoportról — úgymond — többet tudott a titkosrendőrség, mint az érintett személy vagy a megfigyelt személyi kör „önmagáról", de ez tárgyi tévedés. Abból eredően az, hogy a kutató által ma tanulmányozható iratok a maguk idején — az említett szervezeti, ügykezelési rendből következően — soha nem álltak együttesen rendelkezésre a reszortfeladatként ezzel