Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Pihurik Judit: Naplók és memoárok a Don-kanyarból 1942-1943 (Ism.: Hornyák Árpád) VI/1563

1564 TÖRTÉNETI IRODALOM A felhasznált forrásokban visszatükröződik a kor közgondolkodása. Nagy eredménye a kötetnek, hogy a visszaemlékezéseken és naplókon keresztül hitelt érdemlően mutatja be a bolsevizmusellenes vélekedésnek a térnyerését a társadalom legszélesebb rétegeiben. Nevezetesen azt, hogy az a meggyőződés, miszerint a bolsevizmus legyőzésében vállalnak szerepet, nem csak az „uralkodó körök" szólamai voltak, hanem mély gyökeret vertek az alsóbb néprétegekben is. Az már más kérdés, hogy ez a bolsevizmusellenesség kizárólag a két évtizedes propaganda eredménye volt-e vagy inkább a dicsőséges 133 nap emlékezete játszott benne meghatározó szerepet. Vélhetően a kettő együttesen adta meg ezt a fokú megvetést és ellenérzést a Szovjetunió ellen. Hitelt érdemlően kerül bemutatásra a szinte törvényszerűen bekövetkező jelenség, hogy a 2. Magyar Hadseregben eltöltött idő alatt miként uniformizálódott fokozatosan a katonák gondolkodásmódja is. Egyre gyakrabban köszön vissza a visszaemlékezések, naplók megsárgul lapjain a Miért is ? kérdés A szerző a kötet utolsó oldalain mentegetőzik, hogy egy réteget nem tudott „megszólaltatni" nevezetesen a nincstelen katonát, a zsellért, akinek otthoni szociális helyzete szinte a teljes kilátástalanság volt. Úgy vélem fölösleges a mentegetőzés: a nagyszámú, az iskolázottság különböző fokán álló, eltérő anyagi és társadalmi háttérrel rendelkező napló-és visszaemlékezés-író kellően széles és mély merítés, amely megfelelően reprezentálja a magyar társadalomnak a frontra kiküldött részét. Egy irányba mutató véleményüktől aligha tért volna el a legszegényebb, gyakran analfabéta rétegek álláspontja, s kevéssé valószínű, hogy osztályalapról kiindulva ítélték volna meg a Szovjetuniót, elutasítva az ellene folyó háborút. A könyv műfajából adódóan magától értetődő, hogy igen plasztikus képet kapunk a katonák mentalitásáról, mindennapi örömeikről, problémáikról és a legkülönbözőbb élethelyzetekről, amibe kerültek. Az élelmezési hiányosságok leírása is igen szemléletesre sikerült. Az olvasó helyesen teszi, ha ezt a részt nem üres gyomorral olvassa, mert bár a panaszok állandó elemei a forrásoknak, összességében az élelmezés minősége — legalábbis a kezdeti időszakban, amikor az utánpótlási vonalak még nem nyúltak el oly hosszúra — nem volt rossz. Sokkal inkább a hanyagság okozta azt, hogy katonáink éhesen maradtak. Érdekes szembesülni, a magyar és a német ízlés közötti óriási különbséggel. Amit napjainkban szívesen fogyasztunk, azt mennyire nem vette be 70 évvel korábban a magyar gyomor: Marmelad, pudingpor, cukorka, szardínia (a katonák szerint kígyóhús -86.) nem pótolhatta a szalonnát és a jó minőségű kenyeret, ezt a két alapélelmiszert, amit a magyar bakák a leginkább hiányoltak. A sorokat olvasva, s időben és térben előre haladva, a puszta életben maradáson túl egyre inkább az élelem beszerzése jelentette a legnagyobb kihívást. Ennek biztosítása a háborús körülmények között korántsem mindig a civil életben elfogadott szabályok szerint zajlott. Bár a hadvezetés tiltotta a fosztogatást, és kiköttetés járt a „zabrálóknak", azt mégsem lehetett (igazából talán nem is akarták) teljesen betiltani, hiszen komoly szerephez jutott a hadsereg ellátásában. Jól tükröződik ez azokból a visszaemlékezésekből, amelyek az 1942-es esztendő késő nyarának eseményeire vonatkoznak. Augusztus elején jobb korszak köszöntött a magyar katonaságra, háborús pusztításoktól megkímélt területre érkeztek: „Most már állandóan volt ennivalónk, a krumpli is beérett, ha borjúszeletre fájt a fogunk, akkor levágtunk egy csellengő borjút (mintha bizony a borjuk csak úgy csellengeni szoktak volna - H.A.)...„A kincstári kosztban továbbra is csak turkáltunk. Olajos halat mindenki gyűjtött, hogy hazaküldje az otthon ismeretlen ételeket. A katonák többre tartottak volna egy szelet szalonnát, mint a legkiválóbb portugál vagy norvég halkonzervet. (91.) A könyv lapjain találkozhatunk egyéb, a bakákat érthetően foglalkoztató, húsba vágó kérdésekkel, jelesül a nőhiánnyal: miként, mily módon próbáltak meg segíteni ezen a problémán. Talán nem meglepő, hogy ez a rész van a legkevésbé dokumentálva a naplókban. Jobbára egyes vagy többes szám harmadik személyben szólnak róla, akkor is többnyire elitélő módon. Pedig alighanem egyetérthetünk a szerzővel, hogy ez a téma minden valószínűség szerint lényegesen nagyobb teret kapott a mindennapi társalgásban, mint amilyen súllyal szerepel a feljegyzésekben. Fontos fejezete a katonák zsidókérdésről vallott vélekedésének a bemutatása: miként viszonyultak a munkaszolgálatosokhoz, akik a 2 Magyar Hadsereg állományának jelentős részét tették ki? Embertelen bánásmódra éppúgy találunk példát a visszaemlékezésekben, mint emberségre. Ugyanakkor kitapintható a zsidók iránti ellenszenv még azoknál is, akik igyekeztek a realitásokhoz és a tényekhez ragaszkodni. A hátországi propaganda szavai köszönnek vissza bennük. Szinte érezni, ahogy a naplóírók tolla csikorog, miközben az elismerő szavakat írja a munkaszolgálatosok helytállásáról, fegyelmezettségéről. (Lásd például Vécsey alezredes naplórészletét - 154.) A kötetben helyet kapó visszaemlékezésekben ugyanúgy találkozhatunk elképesztő alulinformáltsággal és félremagyarázásokkal, mint meglepő éleslátással és tájékozottsággal. Igaz, ezek