Századok – 2011
KÖZLEMÉNYEK - Tefner Zoltán: Ugron István és a német külpolitika 1918 áprilisában-májusában VI/1417
1418 TEFNER ZOLTÁN erősebb és kendőzetlenebb lett. Németországban a 19. század közepe óta nagyon sok olyan terv született, amely ki akarta terjeszteni a német politika hatókörét egész Közép-Európára, sőt a Balkánra is. Kezdve Friedrich List vámszövetségétől2 Joseph Maria von Radowitz kisnémet megoldásán keresztül egészen Paul de Lagarde tervéig, amely szerint a német-osztrák-magyar vezetésű Közép-Európa maximális méretében az Emstől egészen Kis-Azsiáig terjedt volna. A tervekből nagyon sok volt, egymást többszörösen átfedték, egyik a másikból kiindulva igyekezett a német hatalmi vágyakat áttenni a valóságba. Valamennyiben az volt a közös, hogy 1914 és 1918 között szellemileg mindegyik egyszerre hatott, s mint egy szinergikus elven működő motor, a német politikát, és magát a háborút, állandó expanzióban tartotta. A német politikai arrogancia nagyon sokszor személyes arroganciában is testet öltött. A századforduló osztrák-magyar diplomatái, s előfordult, hogy az akkori közös külügyminiszter, Agenor Goluchowski is megemlítették: ezzel és ezzel a némettel nem lehet együtt dolgozni, merthogy túlságosan tiszteli saját véleményét. De a személyes rokonszenvtől vagy ellenszenvtől eltekintve a politikai érdekek szembenállásából is épp elég konfliktus keletkezett a két birodalom között az 1900 utáni évtizedben. Az egész Európában hírhedté vált wrescheni eset, az Ostmark, a lengyelek által is nagy számban lakott keleti területek német kolonizációja, a földharc, még Aehrenthal külügyminiszternek is nagy gondot okozott, aki pedig lojális politikát folytatott a német szövetségesekkel szemben. Aehrenthal dinamikus politikai alkat volt, szilárd jellemmel, erős akarattal és becsvággyal, aki fel akarta rázni polgártársait enerváltságukból és még erősebbé kívánta tenni a Monarchia kötődését a német birodalomhoz. „Meg kell acélozni a polgártársak idegeit" - hangoztatta kedvenc jelszavát, de ugyanakkor nem nagyon tudta megvédeni német szövetségeseit a sajtótámadások ellen azok rendszeres túlkapási miatt.3 A legtöbb bécsi lapban a német arrogancia láttán egyre türelmetlenebbül tették fel a kérdést: „Ilyen körülmények között kell-e még nekünk továbbra is (például) a hármas szövetség?" Aehrenthalt éppúgy, mint elődeit a szövetségi rendszerek is lojalitásra kötelezték, főként az 1879 óta létező kettős szövetség, és az 1881-ben megkötött hármas szövetség. A németek a háború elején a Monarchiától, mint katonai szövetségestől sokat vártak. A német érdekek szempontjából ítélve is sok múlott azon, hogy a közös hadsereg hogyan teljesít. A hadműveletek elindulása után még nem merült fel az, hogy a két hatalom közötti viszonyt ne a paritás határozza meg. Súlyponteltolódás a szövetségesek viszonyában a háború elején A lengyelkérdés lett az a pont, ahol ez a paritásos viszony korán megbomlott. Mindjárt az elején. Kezdetben úgy tűnt, hogy Lengyelország a két szövet-2 Listről és a német közép-európai tervekről lásd: Irinyi Károly. A Naumann-féle „Mitteleuropa"-tervezet és a magyar politikai közvélemény. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963. ill. Németh István: Hatalmi politika Közép-Európában. Német és osztrák-magyar Közép-Európa tervezés ( 1871— 1918). L'Harmattan, Bp. 2009. 32-37. 3 Tefner Zoltán: Az Osztrák-Magyar Monarchia lengyelpolitikája 1867-1914. L'Harmattan, Budapest, 2007. 497.
