Századok – 2011
TÖRTÉNETI IRODALOM - I «fogli di udienza» del cardinale Eugenio Pacelli Segretario di Stato I (1930) (Ism.: Tóth Krisztina) V/1320
1322 TÖRTÉNETI IRODALOM Sorge enciklikáról, előkészítéséről, fogadtatásáról e forráscsoportban nem olvashatunk, viszont a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációja levéltárának egy másik fascicolojá-ban megtaláljuk az enciklika vázlatainak kéziratait, amelyek szélére Pacelli gondosan feljegyezte a Szentatya általjavasolt változtatásokat. A magyarázatot abban találja meg, hogy az államtitkár csak azokat a dolgokat jegyezte fel, amelynek az Államtitkárság hivatali levelezésének intézése szempontjából gyakorlati jelentősége volt. A bevezetés utáni tanulmány, melyet Giovanni Coco és Sergio Pagano írtak, Eugenio Pacellinek az audienciákról vezetett feljegyzéseit a maguk történetiségében vizsgálja keletkezésüktől, rendeltetésüktől kezdve, rámutatva az ezeket tartalmazó lapok sorsára Pacelli életében és halála után, eljutva újrafelfedezésük és a jelenlegi őrzési helyük kérdéséhez. Nem elszigetelt jelenségként mutatják be őket, hanem az Államtitkárság belső ügyvitelének egyik fontos mozgatórugójaként, széles rálátást adva a hivatali gépezet működésére. Az államtitkár ugyanis, az audiencia után szépen kalligrafálva átmásolta az ott készített feljegyzéseit, vagy egy hivatalosabb formába szerkesztette őket, ezek tartalmát ismertette közvetlen alárendeltjeivel, az Államtitkárság második szekciója élén álló helyettesével és a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációja titkárával, akik — attól a néhány esettől eltekintve, amikor Pacelli két másolatot is készített a kihallgatásról készült jegyzeteiről —, a hivatalukhoz tartozó kérdéseket lemásolták, majd a fogalmazóknak továbbadták másolásra, akik formába öntötték a szövegeket. Ezt követően az említett dikasztériumok vezetői javították az esetleges hibákat. A nap végén a kész akták Pacellihez kerültek vissza, aki a nála maradt cédulák segítségével könnyen ellenőrizhette, hogy a pápa utasításának megfelelően jártak-e el beosztottjai. Amennyiben mind tartalmilag, mind formailag megfeleltek a dokumentumok, úgy ellátta őket aláírásával, amennyiben nem, úgy javításra küldte vissza őket. A tanulmány jól megrajzolja a gondos, pontos, precíz Pacelli személyét, aki már ekkor igyekezett mindent a legapróbb részletekig ellenőrzése alatt tartani - előrevetítve azt a XII. Piust, aki Luigi Maglione 1944. évi halála után nem nevezett ki államtitkárt. Ugyanakkor őt magát is az engedelmesség mintaképeként ábrázolja, egy olyan személyiségként, aki mind magától, mind másoktól elvárta, hogy hivatali kötelességeinek maximálisan eleget tegyen, s aki feljegyzéseiben is elsősorban a pápa gondolatait rögzítette, saját véleményének általában csak közvetve, nagyobb részt a bíborosi ülésekre és a privát audienciákon készített feljegyzésekben adva hangot, s az ezen utóbbiakon elhangzottakat is a pápával egyeztette. Véleményem szerint ennek hangsúlyozása kissé eltúlzott: ez pusztán abból adódott, hogy abban a hivatali pozícióban, amelyet betöltött, nem is tehetett másként. A harmadik tanulmány meglehetősen hosszú terjedelmű, Giovanni Coco munkája. Értékét az adja, hogy egy olyan témát jár körül részletesen, amelyet korábban egyetlen szakirodalom sem elemzett ilyen gondosan: az Eugenio Pacelli bíborossá kreálásához és államtitkárrá választásához vezető utat, az 1929-1930 év eseményeit. Egy rövid bevezetés után először Pacelli sikereit tárgyalja a porosz konkordátum megkötésével, majd arra keresi a választ, hogy mik voltak Gasparri lemondásának okai és körülményei, elemezve szerepét a lateráni szerződés megkötésében s magyarázatot keresve arra, hogy miért húzódott el lemondásának elfogadása. Ezt követően az államtitkári pozícióban a kúriai körökben felmerülő lehetséges utódait és esélyeiket latolgatja, felvetve a kérdést, hogy XI. Pius miért Pacellit választotta Cerretti ellenében. Végül Pacelli bíborossá kreálása és államtitkári kinevezése között eltelt időt vizsgálja. A tanulmányt a vonatkozó szakirodalom alapos ismerete jellemzi, forrásfelhasználása sokrétű, bár túlnyomóan szentszéki levéltárak és szentszéki sajtóorgánumok anyagára támaszkodik. A tanulmányban előforduló személyiségekről csak az adott kontextus értelmezéséhez nélkülözhetetlen információt említi, utalva rá, hogy a prozopográfiában bővebb leírást is találhat az érdeklődő. Minden pontossága ellenére előfordul, hogy némely helyen csak az adott levéltárat jelöli meg, nem pontosítva tovább a hivatkozást (lásd a 608, 609, 710. lábjegyzeteket). A római kúria hivatalos levelezésének diplomáciai nyelvezetében való jártasságára vall, hogy olyan finom utalást is észrevett Pacellinek a porosz konkordátum aláírásához küldött megbízólevelében, hogy a megszólítás előrevetíthette bíborosi kinevezését (lásd: 99-100. oldal). Megállapításai alátámasztására Giovanni Coco gyakran támaszkodik a kortársak visszaemlékezéseire, amelyek egyrészt olyan információval szolgálhatnak, amelyről máshonnan esetleg nem értesülhetünk, másrészt viszont használatuk nagyfokú körültekintést igényel, hiszen amellett, hogy nagymértékben szubjektív forrástípusról van szó, az emlékezőtehetség természetéből az is adódik, hogy az emlékek egyes részletei idővel elhalványodhatnak, vagy a bekövetkezett esemé-
