Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Koller, Markus: Eine Gesellschaft im Wandel. Die osmanische Herrschaft in Ungarn im 17. Jahrhundert (1606-1683) (Ism.: Papp Sándor) V/1311

TÖRTÉNETI IRODALOM 1315 központból került ide — adóbérlet formában kézbe vette az állam bevételeit. így közvetve az adó­bérletet tekintette a központi irányítás fennmaradása egyik lehetséges változatának. Mivel az anyagi források a várak őrségének a kezébe kerültek, és a szpáhik nem rendelkeztek elegendő anyagi erővel a katonai feladataik ellátására, így a rendszer változásából az utóbbiak kerültek ki vesztesen, akik maguk is pénzen váltották meg a katonai szolgálat alóli szabadságukat. A könyv legfontosabb megállapításai a kötet végén a Következtetések fejezetben újra külön is olvashatók. Markus Koller összességében nem úgy látta kutatásai alapján Magyarországot, mintha ott valamilyen „vasfüggöny" gördült volna le, hanem olyan határvidéknek, amely az osz­mán hódítás ellenére mind a nyugat-európai, mind pedig az Oszmán Birodalom fejlődési formáció­jában helyet kapott. A könyvön végigkísért az a szándék, hogy polemizáljon a magyar történetírás eredményeivel. Mi lehet az oka annak, hogy a bemutatott fejezetek szinte mindegyike erre a véleménykülönbségre épül? Ennyire nagyot tévedett-e volna a magyar oszmanisztika, illetve a magyar történeti kutatás? Úgy vélem, e kérdések megválaszolásához és a probléma értelmezéséhez a jó másfél évszá­zaddal ezelőtt megkezdett magyar forráskutatás és feltárás időszakára kell visszatekinteni. A ma­gyar történetírás megítélése a korról elsősorban azon forrásanyag alapján alakult ki, amelyet a 19. század nagy kutatóhulláma felszínre hozott. A Magyar Tudományos Akadémia a megalakulásától fogva kiemelt célként fogalmazta meg a törökkor forrásainak feltárását. A kutatások a fővárosban őrzött magyar kormányszervek, elsősorban a Magyar Kamara archívuma mellett a vidéki hatósá­gok, a volt hódoltság területén fennmaradt települések magyar és török iratanyagát érintették. Az Akadémia által megbízott Repiczky János működéséről már szóltam. Munkáját Szilády Aron foly­tatta, aki részben ki is egészítette a fordításokat. Szilágyi Sándorral közösen jelentették meg azt a két kötetes forráskiadást, amely egy sor mezőváros török okmányait tartalmazza magyar fordítás­ban [Szilágyi Sándor - Szilády Aron: Okmánytár a hódoltság történetéhez Magyarországon. Tö­rök-magyarkori történelmi emlékek. I—II. Pest 1863.J. Véleményem szerint ezzel Európában is egyedülállót alkottak. A kiadvány természetesen nem minden esetben felel meg a mai követelmé­nyeknek. A szakemberek azonban jelenleg is használják őket, bár lassan megérik a helyzet egy új, kritikai feldolgozásra. A mezővárosok levéltárában az eredeti okmányok megvannak, a fordítások kontrolálása lehetséges. (Kivételt a fentebb említett Mezőtúr képez, amelynek anyaga kimaradt a közlésből, de az eredeti oklevelek szintén kutathatók.) A tárgyalt forráskiadás és mellette a városi, megyei és országos jelentőségű levéltári anya­gok azt mutatják, hogy a magyarországi török hatóságok nagyobb mértékben használták a magyar nyelvű levelezést, mint a törököt. A 17. századi mezőtúri anyagban még az egri pasa dívánjában írt döntések egy része is magyarul van, ami nem megszokott. Amikor Salamon Ferenc 1886-ban már második kiadásában jelentette meg az első összefoglalást a magyarországi török hódoltságról, erre a lépésre nem kis mértékben az országos és helyi lapokban nagy számban megjelent adatok kész­tették. Könyve a magyar kiadás mellett egy évre rá már németül is napvilágot látott [Ferenc Sala­mon: Ungarn im Zeitalter der Türkenherrschaft. Ins deutsche übertragen von Gustav Jurány. Leipzig 1887.]. így meglepetésként hatott az akkori kutatókra az a felismerés, hogy a magyaror­szági török uralom forrásainak nagyobb részéhez nem kell idegen nyelven tudni, magyarul viszont annál inkább. Összecsengve a korábbi történetírói művekkel, a hódoltságot Salamon és történész­utódai nem tekintették másnak, mint a történelmi magyar állam részének, és gyakran a mai kuta­tók is ekképpen vizsgálják a tárgyalt térséget. Ebből alakult ki az az igen komoly eredményeket hozó gyakorlat, hogy a 16-17. századi hódolt Magyarországát nemcsak oszmanisták vizsgálják, hanem nagyon sok helytörténeti, várostörténeti ihletésű mű is. A forrásadatokból kiindulva válik tehát elsősorban érthetővé az, hogy a 17. századi kapcsolatok szorosabbnak tűnnek a Magyar Királyság intézményeivel, mint a Portával. Részben ezt erősítette meg az is, hogy a hazai oszmanisztikai kutatás — s ezt is jól vette észre Koller — elsősor­ban a 16. századra koncentrál. Ennek oka ugyancsak a források adottságaira vezethető vissza. Fodor Pál és Dávid Géza már több írásában hangsúlyozta, hogy az adóösszeírások rendszere teljesen meg­változott a 17. századra. Az adódefterek ekkor egymásnak már másolatai, így nem nyújtanak valós adatokat. Ameddig a 16. századra Dávid Géza archontológiai kutatásai szinte teljes adatsorokat eredményeztek beglerbégek és szandzsákbégek tekintetében, addig a 17. századra alig találni olyan forrást vagy összegzést, amely hasonlóan jól használható lenne. Ezek az okok vezettek arra, hogy a kutatók inkább a sikeresebben feltárható 16. századi forrásokkal dolgoznak. Ismertetésem végén az egyetlen komolyabb hiányérzetemről is szeretnék szót ejteni. Alap­vetően egyetértek Markus Kollerral abban, hogy a Szakály Ferenc által hangsúlyozott condo-

Next

/
Oldalképek
Tartalom