Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Koller, Markus: Eine Gesellschaft im Wandel. Die osmanische Herrschaft in Ungarn im 17. Jahrhundert (1606-1683) (Ism.: Papp Sándor) V/1311

TÖRTÉNETI IRODALOM 1313 Baranya megyében a 16. században jelentős antitrinitárius közösséget mutatott ki. [Mihály Balázs: Die radikale Reformation unter der Türkenherrschaft. In: Kultura staropolska - kultura europejska. Prace ofiarowane Januszowi Tazbirowi w siedemdziesiata rocznice urodzin. Warszawa 1997. 93-103.] A hódoltság vallási kérdéseinek tisztázásához és a könyvben alaposan érintett katolikus missziós tevékenységhez ugyanakkor elengedhetetlennek tűnik az Adattár sorozatban megjelent hódoltsági missziós tevékenységről szóló forráskiadások használata [Balázs Mihály. Erdélyi és hódoltsági jezsuita missziók 1610-1625 (Fricsy Ádámmal, Lukács Lászlóval és Monok Istvánnal közösen. A bevezető tanulmányt írta: Balázs Mihály) (Adattár 26/1-2.) Szeged 1990.; Jezsuita Okmánytár. Erdélyt és Magyarországot érintő iratok 1601-1606. Sajtó alá rend. Balázs Mihály - Kruppa Tamás - Lázár István Dávid - Lukács László. Bevezető tanulmány: Balázs Mihály. (Adattár 34/1-2). Szeged 1995.J Emellett ki kell emelni, hogy Tóth István György ötkötetes — szintén vatikáni, főként a Congregatio de Propaganda Fide iratanyagából származó — forráskiadását kiaknázta a szerző. A munka a magyar szakirodalommal megegyező módon tárgyalja azt az ellentétet, amely a Vatikán támogatását élvező és a helyi török méltóságokkal jó viszonyt kiépítő bosnyák szerzetesek, illetve a törökök elől Nagyszombatra menekült esztergomi érsekek joghatósága között kialakult. Ebben a küzdelemben már a jezsuiták is szerepet vállaltak. Az oszmánok által birtokolt országrészt összességében úgy ábrázolja, mint egy olyan területet, amelyben a különböző etnikumok és vallások egyfajta békés egymásmellettiségben éltek. A példák azonban szinte kizárólagosan olyan területekről származnak, amelyek átnyúltak a délszlávok által lakott déli országrészekre. A keresztény vallási közösségek után a szerző áttér a magyarországi muszlimok mindennapi életére. A muszlim kultúra központjai a dzsámik és a különböző dervis-kolostorok (halveti, mevlevi) voltak. Ebben a témában elsősorban Ágoston Gábor és Sudár Balázs kutatásaira épített, és az egész alfejezet lényegében a sokszor forrásként felhasznált Evliya Çelebi leírásait használta fel. Ebben a részben olyan meglepő kijelentést is olvashatunk, miszerint a 17. században nagyobb számban tértek át az iszlámra, mint egy évszázaddal korábban. A kérdés csak az, hogy a Halil ínalcik által általánosságban megfogalmazott tétel mennyiben áll a magyarországi társadalomra. Hegyi Klára a török várak őrségeinél ugyan bemutatott új áttérőket, ám ez a tendencia a már korábban is ott szolgáló ortodox vallású délszláv katonák között voltjellemző, és meglepő módon nagyon kis számban mutatható ki a forrásokból a magyar etnikum konverzációja. A harmadik fejezet a magyar városok közösségeinek „autonómiájával" foglalkozik. A magyar történetírásban meghonosodott tétel szerint a zsitvatoroki béke után a török hatóságok visszaszorulásával — mint fentebb is érintettem — a magyar hatóságok ismét kiteljesedtek a törökök által megszállt területen is. Hegyi Klára egyik francia nyelvű tanulmányában említette meg, hogy a városok sokkal szélesebb körű belső önkormányzatisággal bírtak, mint amely az Oszmán Birodalomban általános volt. Ezt a tézist Koller nem fogadja el, és ezt azzal is jelzi, hogy minden esetben idézőjelbe teszi az autonómia szót. A szerző érvelését Szakály Ferenc 1971-ben Grazban megjelent tanulmánya néhány sorának idézésével kezdi, amelyben Szakály a törökök által megszállt terület lemaradását a Magyar Királyság többi területeihez képest az oszmán állam alacsonyabb szintű gazdasági viszonyaiból vezette le. Ezzel szembe Markus Koller azt állítja, hogy a többiek mellett például Debrecen is nagyobb bírósági szabadsággal bírt röviddel a török hódítás után, mint a magyar királyok alatt. Az érv és az ellenérv azonban valamelyest elbeszél egymás mellett: az egyik a gazdasági potenciál csökkenéséről, a másik pedig a város jogi lehetőségeiről értekezik. Kiolvasható azonban, hogy Koller korántsem látja olyan elmaradottnak a hódolt területeket. A probléma felvetése azt is kikényszerítette, hogy Koller áttekintse a magyar városfejlődés útját. Itt három alapvető kategóriát kell megkülönböztetnünk: egyrészt a tárnoki-személynöki, másrészt a királyi szabad városokat - ezeket együttesen ciyitosnak tekintették. Harmadrészt nagyobb számban létezett egy városias szerkezetű településtípus, amelynek egyik fő jellemzője az volt, hogy magánföldesúri birtokba került. Ezeket mezővárosnak, oppidumnak nevezték. Mivel a magyar szakirodalom is bemutatta, hogy az oppidumnak nevezett formáció virágzásnak indult a 16. században, hiszen a dél-német városok felé részt vett a bor- és a szarvasmarha-exportban, a gazdasági lemaradás tétele a szerző szerint nem állhatja meg a helyét. A magyar szakirodalomban meghonosodott nézettel szemben Markus Koller arra tesz kísérletet, hogy a magyar közösségi önkormányzatiság főszereplőjének számító mezővárosi bíró (Richter) szerepét új megvilágításba helyezze. A mezővárosok — a magyar földesúri függéstől részben szabadulva — a jogi és bírósági gyakorlatot tekintve jelentős önállósággal bírtak. Ez abban is megnyilvánult, hogy elöljáróikat szabadon választották. A szerző viszont úgy véli, hogy a bírók nem voltak má-