Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Barbu, Violeta: Purgatoriul misionarilor. Contrareforma in Tariile Romane in secolul al XVII-lea (Ism.: Nagy Levente) V/1305

TÖRTÉNETI IRODALOM 1309 Az uralkodókat nemcsak a jezsuiták környékezték meg, hanem a többi rend misszionáriusai is, mivel gyorsan felismerték, hogy a vajdaságokban a fejedelem már-már despotikus egyeduralkodó, ezért ha őt sikerül megnyerni a katolikus vallásnak, akkor az alattvalók már csak félelemből is automatikusan áttérnek. A vajdák áttérése azonban nagyon bonyolult és homályos ügy. Nem véletlen, hogy csupán ígéretekről, titokban megvallott és tartott, valamint vagy színlelt, vagy csupán halála után hangoztatott áttérésekről van tudomásunk, még olyan uralkodók esetében is, akik feltűnően támogatták a katolicizmust. Emellett kizárólag a misszionáriusok beszámolóiból értesülünk ezekről az áttérésekről, ami nyilván azt a gyanút keltheti bennünk, hogy csupán a misszionáriusok dicsekvéseiről van szó. Az a három eset, melyben biztosan tudjuk, hogy megtörtént az áttérés is jellemző. Az egyik a kalandor III. Mihnea vajda (uraik. 1658-1659), aki jó kapcsolatokat ápolt II. Rákóczi Györggyel és szövetségese volt a törökök elleni harcban, mivel arról álmodozott, hogy Konstantinápoly felszabadítása után bizánci császár lesz. Erdélyben halt meg Kemény János fejedelem fiának, Ferencnek és a jezsuitának a karjai közt, akiknek meggyónt és át is tért a katolikus hitre. A másik havaselvi vajda, Grigore Ghica (uraik. 1660-1664, 1672-1673) az 1663-1664. évi törökellenes háborúba bonyolódott bele a Habsburgok oldalán, ezért Erdélybe, majd onnan a Habsburg Monarchia területére menekült, ahol később szintén egy jezsuita hatására tért át a katolicizmusra. 1667. április 10-én letett áttérési esküjét (Forma juramenti professionis fidei) ki is nyomtatták. A harmadik Gheorghe íjtefan moldvai vajda volt (1653-1658), aki szintén európai száműzetése során tért át a katolicizmusra. A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy ezek a látványos áttérések elsősorban egyéni érdekek alapján, vagy a halál árnyékában történtek, amit egyébként a korabeli ortodox közvélemény nem tartott nagy bűnnek. így például Ion Neculce moldvai krónikás azzal magyarázta és tette elfogadhatóvá Ghica áttérését, hogy Constantin Cantacuzino ( 1655— 1716) havasalföldi asztalnok a császári udvart rá akarta venni arra, hogy Ghicát ítélje halálra, mivel a vajda megölette Cantacuzino apját. Ghica, hogy ezt megelőzze, jobbnak látta áttérni a katolicizmusra. Rövid, de annál érdekesebb fejezet szól arról, hogy miként viszonyult az ortodox klérus a katolikus misszionáriusokhoz és általában a vajdaságok katolikus népességéhez. Volt-e erőszakos térítés a fejedelmek és az egyházi vezetés részéről? Egyetlen esetet kivéve nem nagyon tudunk ilyenről. Egy 1688-ban keletkezett névtelen misszionáriusi beszámoló szerint Cámpulung két katolikus bíráját, Balázst és Andrást Çerban Cantacuzino havaselvi vajda (uraik. 1678-1688) arra kényszerítette, hogy felvegyék a pravoszláv vallást. Az eset több mint kétséges. A beszámoló hagiografikus elemekkel van tele, tehát több mint valószínű, hogy jócskán eltúlozta a misszionárius a két bíró mártíromságát, ami nem is volt az, mert az egyik minden további nélkül áttért „az oláh vallásra", a másik, pedig, aki megmaradt katolikus hitében szakállának levágásán és egy kiadós verésen kívül más büntetést nem kapott. Külön fejezetet szentel ez ügyben a szerzőnő a moldvai magyar katolikusoknak azt állítva, hogy a magyar és román történészek között heves vita folyik e téren. Kár, hogy jegyzetben nem tűnteti fel, kik és miről is vitatkoznak, mert komoly magyar történészek sohasem állították azt, hogy a csángók erőszakos elrománosítása már a 16-17. században megkezdődött volna, mivel ezt csak későbbre, a huszadik századra datálták. Elég e tárgyban Benda Kálmánt idézni: „a vajdák, akik egyébként egy kivételtől eltekintve, íjtefan Rare§ (uraik. 1551-1552), aki parancsot adott a katolikus templomok lerombolására és a katolikusok ortodoxokká való újrakeresztelésére] a 16. század második felében, soha vallási meggyőződésükben nem zavarták és egyházi életükben nem akadályozták [a moldvai magyar katolikusokat], sőt ha kellett, az ortodox egyházzal szemben meg is védték őket." (Moldvai csángó-magyar okmánytár. I. 42.) Barbu összekeveri a nyelvi és a vallási asszimilációt, és ebből a szempontból némiképp a régi román történetírás foglya marad, mely az erdélyi román reformáció esetében is úgy vélte, hogy a vallásváltás egyben etnikai és nyelvi váltást is jelent, azaz aki áttér a kálvinizmusra az automatikusan magyar lesz és magyarul is fog beszélni. Az egyén identitásképző elemeiben azonban a vallás és a nyelv csak egy-egy komponens, és nincsenek olyan szoros összefüggésben, hogy az egyik megváltozása szükségképpen magával hozná a másik átalakulását is. Azaz, nagyon könnyen el lehet képzelni román kálvinistát is, ahogy Moldvában is csupán nyelv- és nem vallásváltás történt, hisz a ma románul beszélő csángók nagy része megőrizte a római katolikus vallást. Vallási szempontból tehát nem nehezedett rájuk olyan nagy nyomás, mint nyelvi szempontból. Kár, hogy ezt az érdekes, és a magyar valamint román történészekből valóban egyaránt heves érzelmeket kiváltó, kérdéskört a szerzőnő elintézi azzal, hogy sok tinta folyt a vita hevében róla. Következő nagyobb fejezet a román vajdaságokban tartott katolikus zsinatokról szól. Ezek közül az egyik legfontosabb a kotnári (1642), melynek anyagát Benda Kálmán adta ki. Ezek a zsi-