Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Barbu, Violeta: Purgatoriul misionarilor. Contrareforma in Tariile Romane in secolul al XVII-lea (Ism.: Nagy Levente) V/1305

1306 TÖRTÉNETI IRODALOM 1699. október 29-én I. Lipót császárnak. (Kiadva: Luigi Ferdinando Marsili: Relazioni dei confini délia Croazia e délia Transilvania. A cura di Raffaella Gherardi. Modena 1986. 221. o.; ford. Bene Sándor: Acta pacis - béke a muzulmánokkal. Luigi Ferdinando Marsili terve a karlócai béke iratai­nak kiadására. Hadtörténelmi Közlemények 119. 2006: 2. sz. 342. o.) Marsilinak ez a mondása ju­tott eszembe, amikor megláttam Violeta Barbu, a bukaresti Nicolae Iorga Történelemtudományi Intézet kutatója, legújabb könyvének a címét: A misszionáriusok purgatóriuma. Ellenreformáció a román vajdaságokban a 17. században. Ezek szerint nem csak Marsili, hanem a katolikus misszio­náriusok is olyan szenvedésekkel teli tisztítótűznek érezhették a Dél-Kelet Európában eltöltött időt, melyből jobb minél előbb megszabadulni? A könyv végén a szerzőnő is elismeri, hogy a román vajdaságokban az ellenreformáció kudarcai sokkal látványosabbak, mint sikerei, ugyanakkor hoz­zá teszi azt is, hogy a 17. századi katolikus misszionáriusok munkája nélkül ma nem lenne katoli­cizmus a Kárpátokon túli területeken. Végigolvasva a vaskos monográfiát az az érzésem támadt, hogy nem annyira a 17. századi misszionáriusok, mint inkább maga a szerző érezhette magát írás közben a purgatóriumban. A téma ugyanis sok szempontból kényes. Nem véletlen, hogy eddig egyetlen román történész sem vállalkozott annak monografikus feldolgozására. Jelzi ezt az is, hogy a mai román ortodoxia kemény támadást indított a könyv és szerzője ellen, annak ellenére, hogy a szakma kedvezően fogadta azt. Ennek jeleként 2010-ben a Román Tudományos Akadémia „Nicolae Iorga" díjjal tűntette ki e munkájáért Violeta Barbut, jóllehet egyes ortodox papok azzal a kéréssel fordultak a Bukaresti Pátriárkátus szóvivőjéhez, hogy a Román Ortodox Egyház akadá­lyozza ezt meg. A díjat a szerzőnő szerencsére ennek ellenére megkapta, de a pátriárkátus tudomá­nyos folyóiratában terjedelmes vádirat jelent meg a könyvről (Dorin-Demostene lancu -Oana-Mädälina Popescu: Intre spirit critic §i revelaÇie. Comentarii pe marginea unei lucrári re­cente. Studii Teologice 87. 2010. 2. sz. 241-255. o.) Ebben elsősorban teológiai tapasztalatlanság­gal vádolják a szerzőt és azt vetik a szemére, hogy néhány román ortodox szentről profán törté­nészként nyilatkozott. A felháborodást úgy vélem, a mai romániai helyzetből kiindulva érthetjük meg leginkább. Mert, például, nem tudom mi kivetni valót talált lancu és Popescu abban, hogy a szerzőnő a havaselvi vajda Constantin Bráncoveanu (1654-1714) kivégzése kapcsán megemlítette, hogy itt szó sem volt mártíriumról, hanem egyszerű politikai gyilkosságról. A szultánt a vajda hin­tapolitikája dühítette fel: néha azzal kacérkodott, hogy az orosz cár segítségével szervez felkelést a törökök ellen, néha meg azzal, hogy a Habsburg uralkodó vazallusa lesz. (618-622. o.) Ugyanakkor Bráncoveanu hatalmas vagyona is csábítóan hatott, hisz nem azért kínozták meg alaposan a törö­kök a kivégzés előtt, hogy hitét próbára tegyék, hanem hogy a vajda elrejtett vagyontárgyainak és kincseinek hollétét megtudják. Bráncoveanunak tehát elsősorban politikai, másodsorban gazdasá­gi okokból kellett meghalnia. Kivégzése csak a róla szóló verses krónikákban (az első 1730 körül született) telítődött hagiografikus elemekkel, habár még ezekben se esik szó arról, hogy a vajda és négy fia, akiket szintén kivégeztek, az ortodox hitért haltak volna meg. Sokkal fontosabb elem bennük a vajda és a felesége által a szultánra mondott átok, mely valamiféle mágikus funkciót köl­csönzött a verses krónikának, ezáltal biztosítva annak széleskörű elterjedését a román folklórban (egyes változatait kolindaként énekelték, vagy farsangi játékként adták elő.) (Minderről lásd ma­gyarul: Miskolczy Ambrus - Gelu Páteanu: Két verses krónika a román ortodoxia múltjából. Europa-Balcanica-Danubiana-Carpathica az ELTE BTK Román Tanszékének Évkönyve 2/B. 1995. 398-421. o.) Ennek ellenére a Román Ortodox Egyház 1992 azért kanonizálta a vajdát és fiait, mert azok nem tagadták meg hitüket, és ezáltal bűneiket saját vérükkel mosták le. Barbu még csak nem is részletezi Bráncoveanunak azokat a politikai tetteit, melyek semmiképp sem illenének egy szent­hez (orvgyilkosság, megvesztegetés, kémkedés stb.), bírálói mégis azt vetik a szemére, hogy a vajda vértanúsága eleve adott volt, nem a későbbi krónikaírók konvertálták át a politikai gyilkosságot mártírhalállá. A recenzensek üzenete egyértelmű: a román ortodox egyház dolgait a történész pro­fán módon ne vizsgálja, de ha mégis, akkor csakis abból a nézőpontból, melyet az egyház felkínál. Nem az a lényeg, hogy Bráncoveanu uralkodóként mit cselekedett, és egy hétköznapi politikai gyilkosság áldozata lett, hanem az, hogy nem tért át az iszlámra, és hű maradt az ortodox hithez. Érthető a recenzensek veszélyérzete, és a mának szóló üzenete: ne firtassa senki annak az ortodox egyháznak a hétköznapi viselt dolgait, mely a Szekuritátéval való kollaborálásban addig ment, hogy egyes magas rangú tisztviselői (érsekek, pátriárkák) egyenesen állambiztonsági tisztek (ezre­desek, tábornokok) lettek. Ahogy lancu és Popescu írja „a kritikai módszer nem alkalmazható val­lási kérdésekben," hisz a keleti tanítás szerint „a pap nem azért van, hogy tanítsa a híveket és pél­dát mutasson nekik, hanem azért, hogy egy különleges szakramentális tapasztalat alapján Isten­ről beszéljen." És ezek után még felbőszülnek azon, ha Barbu az ortodoxiát „hagyományos tunya-

Next

/
Oldalképek
Tartalom