Századok – 2011
TANULMÁNYOK - Gyarmati György: Hadigazdasági túlterhelés, rejtőzködő transzformációs veszteség és a személyi kultusz. A magyarországi „új szakaszt" megelőző rendszerválság 1952/53 fordulóján I/75
A MAGYARORSZÁGI RENDSZERVÁLSÁG 1952/53 FORDULÓJÁN 113 akik számára a rendszerpropaganda — éppen birtokba helyezésük koncessziójaként — ígért gyorsan növekvő jólétet. Ennek beváltatlanul maradása, illetve egyre bővülő adminisztratív meghurcoltatással párosuló tartós megsarcoltatásuk miatt, aligha maradt bármifajta érdekeltség, szolidaritási indíttatás ahhoz, hogy a terroruralomként megtapasztalt és akként elszenvedett kommunista üdvtant magukénak fogadják el. Ez az alig tagadható kezdeti várakozásokat és az időlegesen hozzá rendelhető társadalmi támogatottságot is mindinkább ellenkezőjére fordította: Rákosi rendszere olyan, idegen és oktrojált uralomként funkcionált, amelyet — nagyhatalmi (katonai) alárendeltség miatt — kényszerűen el kellett tűrni, s annak hazai megszemélyesítője sem volt más és több, mint az idegen uralom kirendelt helytartója. A társadalmi recepció azért perszonalizálhatta — akár bűnbakkereső kontextusban is — a beváltatlan ígérvényekért a felelősséget Rákosira koncentrálva, mivel maga a rezsim is ebben az uralmi és rituális szerkezetben intézményesítette azt. Ebben a politikai és ideológiai szerkezetben válik meghatározó összetevővé Rákosi személyi kultusza, ha azt a fogalom politikatörténeti kontextusában értelmezzük, és jelentéstartományának megfelelően elkülönítjük a vezérkultusz — újabban virágzó — társadalomtörténeti beágyazottságú (ikonográfiái, hagiográfiai) vizsgálatától. A kommunista önkényuralom által előidézett csőd szélére jutás azonban — épp a rendszer minden területére kiterjedő represszív működéséből eredően — nem vált nyilvánvalóvá, a maga idején nem tematizálódhatott. Mivel Rákosi regnálásának az akkori viszonyok közepette nem létezett hazai kontrollja, a helyzettel való szembesítést — a magyar provinciát helytartójával együtt felügyelő birodalmi központban — Moszkvában tehették/tették meg. A szovjet pártvezetés Sztálin halálát követő politikai irányváltása egyértelműen befolyásolta, hogy szinte azonnal és visszatérően kezdeményezői voltak a magyarországi változtatásoknak, mindazonáltal a szovjet diktátor végnapjainak és halálának időbeli egybeesése a magyarországi krízishelyzet eszkalálódásával, ez utóbbit időlegesen elfedte. Ebből is eredeztethető, hogy az 1953. évi rendszerkorrekciót jó ideig csak a Sztálin halálával generált — minden kliensállamra kiterjedő — moszkvai váltással hozták összefüggésbe. Az már persze nem a kortársi recepció, hanem a (közel)múltról folyó diskurzus része, hogy noha a személyi kultuszt a maga idején Sztálin — magyar vonatkozásban pedig elsősorban Rákosi — diszkreditálásaként, megbélyegző leleplezéseként szervesítették a kommunista politikai narratívába, amihez képest úgy vélem, hogy a személyi kultusz a nevezettek által működtetett intézményesített terroruralom szalonképesebbnek tűnő, s ennyiben eufemizáló, kódolt fedőneveként is szolgált az államszocializmus fennállásának évtizedeiben. Mindezek visszatekintő felidézése, vizsgálata közepette hol húzódik a politikai és a történeti nézőpont határmezsgyéje? A posztsztálini időszakot is magában foglaló, azzal egybeszőtt „leleplezés" évadja lezárult-e az államszocializmus rendszerének agóniájával, vagy Hamlet apjának szellemeként kísért a közelmúlt nem csupán a mindenkor politizálódottan jelenre fókuszáló történeti közgondolkodásban, hanem a történészcéh szigorúbb szabályok betartásával művelendő múltfeltárása során is? Megszívlelendő e tekintetben Barth a Eszter már idézett tanulmányának az a megállapítása, hogy a történtek kortársaként szárba szökkenő „totalitarizmus paradigma öröksége, »a leleplező történetírás«, paradox módon éppen a
