Századok – 2011
TANULMÁNYOK - Poór János: Egy abbahagyott vita. A magyar jakobinusokról V/1057
1092 POÓR JÁNOS országot. A megvalósítás azonban két irányban is feltételezésen nyugodott: a rendek és az uralkodó belátására épített" (XL.). Az 1790/91. évi országgyűlés a demokratikus értelmiség számára csalódás volt. A Mária Terézia-kori állapotokhoz képest az előrelépés csak a protestánsok és a görög-keletiek vallásszabadságának biztosítása volt, a reformok azonban elmaradtak (kidolgozásukra bizottságokat küldtek ki). Egyébként immár teljes volt az egyetértés a rendek és az uralkodó között (XLII.). A nemesi mozgalomban csalódott demokratikus értelmiség figyelme újra az uralkodó felé fordul. „Lipót király viselkedése általában bizalmat ébreszt bennük. A jobbágyok és polgárok ügyének tüntető felkarolása — melynek valódi indokait nem tudják — az, hogy az országgyűlés vallási vitájában a klérussal szemben a protestánsok és görög-keletiek egyenjogúsága mellett dönt, azt a téves látszatot keltik bennük, hogy az uralkodó barátja a reformoknak. Ehhez járul még az udvar ügyes propagandája, mely valóságos legendát sző Lipót személye és a toscanai nagyhercegségben kifejtett felvilágosult politikája köré." (XLV). Verseghy 1794-ben a bíróság előtt elmondta: általános volt az a vélemény, hogy az udvar nem akar elállni II. József reformjaitól. Hajnóczy és a demokratikus értelmiség Benda szerint bizalommal tekint az uralkodóra és a bizottsági munkálatokra, és hiszi, hogy 1792-ben valóra válhat az, ami 1790/91-ben elmaradt. Az illúziót derékba törte az 1792. évi országgyűlés, amelyet Lipót halála után Ferenc hívott össze Budára. „Ellenzéki hang nem hallatszik, a rendek és az udvar magatartásában teljes az összhang". (XLVL). A rendek elégedetten tértek haza. A demokratikus értelmiség viszont végleg csalódott reményeiben. Ferenc király magatartása nem hagyott kétséget. Nem lehet benne bízni. A továbbiakban Benda arról szól, hogy a változás nem az uralkodóváltással kezdődött. 1791 folyamán mindinkább kitűnt, hogy Lipót csak színleg szakított előde rendszerével, és fokozatosan igyekezett visszavenni az engedményeket. A „mind leplezetlenebb uralkodói abszolutizmus ellen a patrióta nemesség kezdi először emelgetni a fejét, bizonyos fokig lehetőséget nyújtva ezzel az értelmiség számára is" (XLVII.). Lipót sorra eltávolítja az 1790. évi mozgalom híveit az irányító posztokról, és megkezdődik a demokratikus reformok híveinek az üldözése, ami csak az előszele egy készülő általános fordulatnak. Lipót felhagy minden reformgondolattal. Hátat fordít a polgárságnak és a parasztságnak. Ki akarja irtani a patrióta nemesi mozgalom csíráit is. Alattvalóival szembeni követelése Benda szerint egyszerűen összefoglalható: „szolgai hűség az uralkodóház iránt és merev elzárkózás a reformeszméktől". A következmény: megyei elégedetlenség, megyék közötti levelezés megindulása (XLVIII.). 1791 és 1792 folyamán, már Lipót halála előtt Benda jól érzékelhető általános elégedetlenségről szól az országban: „bizonyos, hogy a nemesi ellenzék már Lipót alatt erős mozgásban van" (LI.). Jóllehet az új királlyal szemben az első benyomások pozitívak, de az 1792. évi koronázó országgyűlés után kiderül, I. Ferenc még kíméletlenebbül halad tovább az apja által megkezdett abszolutisztikus és reakciós irányban. Az országgyűlés után a titkos feljelentések a köznemesség, a polgárság és a parasztság fokozódó elégedetlenségéről és a király népszerűtlenségéről adnak híreket.
