Századok – 2011
TÖRTÉNETI IRODALOM - Frontiers, Regions and Identities in Europe. (Ism.: Vajda Barnabás) IV/1054
TÖRTÉNETI IRODALOM 1055 mány erőfeszítéseinek központi kérdésévé vált — írja Rezník —, hogy legitimálják a területi változásokat, azaz bebizonyítsák, hogy ezek a területek mindig is lengyel területek voltak" (223.). A nyugat-lengyel területek lengyel nacionalizációjának igazolási kísérletét a terület elnevezése is jelezte: ziemie odzyskane - visszaszerzett területek. 1957-1971 között Lengyelországban egy sajátos szervezetet is felállítottak Towarzystwo Rozwoju Ziem Zachodnich (TRZZ) néven, amelynek célja a nyugati területek integrációja lett volna. Német kisebbségi lakosság hiányában ennek az integrációnak az értelme a lengyel periféria központhoz való integrálása lett volna. A jelenségnek persze volt német ellenpontja is. Martin Moll ír arról, hogy 1945 után léteztek olyan (nyugat)német szervezetek, amelyek az egykori németek lakta területek regionális történelmével foglalkoztak (Ostforschung). Közülük az egyik, Herman Aubin 1952-ben indított folyóirata, a Zeitschrift für Ostforschung volt, amely (nyilván nem függetlenül a hidegháború kontextusától) lényegében a német kultúrfölény eszméjének hirdetését folytatta (257.). A kötet kétharmada különböző európai esettanulmányok sorát tartalmazza, amelyekből kiderül, a régiók fénykora az újkor előtt, nagyjából a 16. századig zajlott. E tekintetben különös figyelmet érdemel Anna Maria Pult Quaglia Kora újkori Toscana - regionális határok és belső határvonalak c. tanulmánya (129-142.). A szerző a kora újkori Toscana különböző határvonalait (geográfiai, politikai, adminisztratív, pénzügyi és vallási) elemzi két céllal. Egyfelől arra törekszik, hogy kijelölje ezeknek a határvonalaknak a tényleges befolyását az adott területre, másfelől azt ellenőrzi, milyen mértékben járultak hozzá a regionális identitás kialakulásához. Kiderül: „Az a firenzei állam, amelyet 1530-ban átvett a Medici-dinasztia [...] egyértelműen egy politikai konstrukció volt, amelyben nem sok szerep jutott az ún. természetes határoknak." (130.) A folyamat mozgató erejét tehát nem az autonóm fejlődés, hanem sokkal inkább az itáliai városokra és azok falusi vonzáskörzetére (contadi) kiterjesztett hatalom jelentette. Anna Maria Pult Quaglia tanulmányából úgy tűnik, mintha a régióképződés a premodern idők privilégiuma lett volna. Ugyanezt a felismerést erősíti Raingard Esser Flandria és a flamand identitás c. tanulmánya (143-162.), amely a régiók és a helyi identitások tekintetében egyfajta újkor utáni megmerevedésre mutat rá. Esser határozottan leírja, hogy Észak- és Nyugat-Európa esetében a vesztfáliai béke jelentette a történelmi fordulópontot. Nyugat-Európa 1648-as „átfogó határrendezése" után a korábbi állapotokhoz képest jóval állandóbb politikai határok vonódtak a régiók közé, s ettől az időszaktól kezdve azok jóval statikusabbá váltak. A kötetben nincs magyar szerző, de az egyik legerősebben magyar tematikájú tanulmány Elena Mannová Dél-Szlovákia mint képzelt terület c. tanulmánya (185-204.). A szlovák szerző az 1920 után kialakult dél-szlovákiai térség regionális tendenciáin tekint végig, ezen belül két város, Komárom és Losonc esettanulmányán keresztül vizsgálja a helyi vagy regionális tudat kialakulásának és változásának folyamatait. „Jelenleg az egész régió úgy szolgál, mint egy kivetített térség, amelyet egyes szimbolikus csoportok tudatosítanak széles körben: főleg a más régióbeli szlovákok, és a szlovákiai magyar kisebbség — írja Mannová. — A szlovák és a csehszlovák nemzeti identitások 1918-tól kezdve benyomultak erre a területre, és a helyi- és kisrégióbeli azonosságtudati formák összevegyültek a nemzeti azonosságtudatokkal, miközben az érintkezések során megváltoztak és hierarchizálódtak." (200.) Milyen konklúziók lehetségesek egy sokszerzős, komparatív alapú tanulmánykötet végén? Az egyik legnyugtalanítóbb kérdés, amelyre a szerzők adósok maradnak a válasszal, hogy a regionalizmus azonos-e a territoriális patriotizmussal. Azt még lehet természetes fejlődésnek tekinteni, ha olyan helyeken jelennek meg régiók, ahol korábban nem voltak. Azt már nehezebb, ha az ál-régiók tartósan etnikai, vallási stb. közösségeket szelnek ketté, s azt még kevésbé, ha a regionalizmus tudatát (ami régió híján korábban nem létezett) egy-egy hatalom kényszerrel akarja kialakítani. Látható, több szerző olyan folyamatokról ír, amelyeknek semmi közük a régiókhoz, sem a velük kapcsolatos identitásokhoz, sokkal inkább a nemzeti ágenda regionális leképeződései. Egy olyan szellemi konstrukció, amely kihat magára a régióra, megakasztva annak szerves fejlődését, másfelől lehetetlenné téve a térség professzionális történészeinek, hogy zavartalanul foglalkozhassanak a régió történelmével. Határozottan a könyv javára írható néhány lényeges következtetés. A legfontosabb, hogy a regionalizmus nem feltétlenül individuális szándékok kérdése, ellenben olyan folyamat, amelyet nagyobb, történelmi léptékű erők (pl. hatalmi pozíciók, társadalmi nagyfolyamatok) formálnak. Ezt bizonyítja, hogy a régió és a hozzá kapcsolódó tudat kialakulása ott is nehezen ment, ahol teljesen természetesnek gondolnánk (pl. Toscana). A másik konklúzió a történetírás számára tanulság: a nemzeti narratívával szemben a regionális/partikuláris rendszerek történetírása bonyolultabb
