Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Hegyi Klára: Török források Pécs 16. századi történetéhez (Ism.: Sudár Balázs) IV/1043

TÖRTÉNETI IRODALOM 1043 Összességében elég kevés a minket közvetlenül érintő, azaz magyarországi vonatkozású irat. Ezek egyikében szerepel egy bizonyos „capitano di Buda", Mehmed bég, akinek papájával, Murád béggel a velenceiek baráti viszonyt ápoltak (84. dokumentum, kelte: 1551. február 18.). Ezt az első pillantásra nem egészen világos utalást a következőképpen oldhatjuk fel. „Kapitányon" itt kapudánt kell értenünk, az adott esetben a dunai hajóhad parancsnokát. Egy ezt a rangot viselő Mehmedről tudjuk, hogy 1561. március 31-én szécsényi bégnek nevezték ki (Ba§bakanhk Osmanli Ar§ivi, Istanbul; Mühimme defteri 4., p. 200., No. 2086.). Arra nézvést, hogy a két Mehmed azonos, egy 1562. évi magyar adat siet segítségünkre. Zrínyi Miklós ugyanis úgy értesült, hogy április elején Kászim bég „Arzlan begh"-et és „Mehemet begh Mwrathbegowych"-ot Pécs közelében maga mellé hívta (Barabás Samu: Zrínyi Miklós, a szigetvári hős életére vonatkozó levelek és okiratok. I. Levelek, 1535-1565. IMonumenta Hungáriáé Historica / Magyar Történelmi Emlékek, Első osztály: Okmánytárak XXIX. | Bp. 1898. 605.). Itt ugyan nincs feltüntetve, hogy hol működött az illető, a mozaikkockák mégis egyértelmű képpé állnak össze. Murád bég pedig nem más, mint a végek egyik kulcsfigurája, aki a híres Hüszrev boszniai bég kíséretéből került 1537-ben a klisszai, majd 1541. október 18-ától a pozsegai szandzsák élére (Ba§bakanlik Osmanli Ar§ivi, Istanbul; Maliye defteri 34., f. 678r). A mintegy négyoldalnyi glosszárium nem csupán oszmán terminusokra szorítkozik; dicséretes módon olasz, illetve tipikusan velencei szakkifejezések is belekerültek. Értelmezésük itt-ott pontosításra szorul; így például a be§li agasi nem janicsártiszt volt, hanem a lovas várkatonák elöljárója. A bostanciba§i nem kimondottan a palotaőrség élén állt; legalábbis névleg az udvari kertészek vezetőjeként tevékenykedett, aki egyúttal az uralkodó bizalmasa volt, és kísérője a szultáni kertekben; ő tartotta a kormányt, ha a padisah tengerre szállt; ugyanakkor személyesen foganatosította a szerájon belüli kivégzéseket. Az emíri ahur (helyesebben emir-i ahur), később mirahor, a főistállómesteri posztot jelölte, a 'nagy lovag' (great knight) megfeleltetés helyett. Egyes esetekben túlzottan lakonikusak a meghatározások: így a hüccet, a mahzar és a temessük egyaránt mint 'legal document' szerepel, miközben az első a kádi végzését, a második többnyire a tényállást rögzítő kérvényt, a harmadik pedig a kibocsátott bizonylatokat, igazolásokat vagy elismervényeket takarta. Olasz nyelvű szövegben fordul elő a mubassirként feloldott és angolul 'supervisor'-ként magyarázott szó, amely jobbára iskolai felügyelőt jelentett és inkább a 19. században. Itt inkább egy müba§irra gondolhattak, aki a 16-17. században általában pénzügyi különmegbízotti funkciót látott el. Visszatérve a bevezetőre: a fentebb részben idézett igen hasznos levéltári vonatkozású megjegyzések mellett tanulságos fejtegetések informálnak az anyag fő tartalmi jellegzetességeiről is. Az iratok alapos ismerete, a szakirodalomban való sokoldalú tájékozottság biztos alapot teremtett a történeti háttér felvázolására, a velencei-oszmán diplomáciai kapcsolatok és békeszerződések, illetve a két hatalom közötti háborúk taglalására. Külön alfejezet emeli ki a velencei levéltárak tudományosjelentőségét - természetesen elsősorban oszmanisztikai szempontból. Elgondolkoztatok azok a személyes megjegyzések is, amelyek kutató és levéltáros viszonyát érintik, szellemesen, enyhe szarkazmussal. A kötet összességében nagy nyereség a kérdéskörben érdekelt minden kutató számára. Dávid Géza Hegyi Klára TÖRÖK FORRÁSOK PÉCS 16. SZÁZADI TÖRTÉNETÉHEZ (Források Pécs történetéből 3.) Pécs Története Alapítvány, Pécs 2010. 294 o. A magyar történetírás már régóta használja az oszmán levéltári forrásokat. Az első nagy gyűjteményt Velics Antal fordította magyarra még a 19. század végén, számos hibával terhelt, de a maguk korában vitathatatlanul úttörő és korszakalkotó köteteit mind a mai napig forgatjuk. Velics szinte minden közigazgatási irattípusból fordított, melyeket a bécsi —jórészt Budáról származó anyagot tartalmazó — levéltárakban talált. A munkát Fekete Lajos folytatta, aki azután Isztambulban is hatalmas hírnévre tett szert: ő vetette meg az oszmán iratanyag rendezésének alapjait. Itthon pedig iskolát teremtett, és első kiadásai óta szinte folyamatosan jelennek meg hódolt-