Századok – 2010
TÖRTÉNETI IRODALOM - Horn Ildikó: A könnyező krokodil. Jagelló Anna és Báthory István házassága (Ism.: Bagi Zoltán)
1010 TÖRTÉNETI IRODALOM szi a konfesszionalizációt, hanem egyenesen rehabilitálni igyekszik mindazokat, akikről Friedrich Nietzsche mondta egykor: „Két vagy három évszázaddal késleltették a felvilágosodás és a tudomány uralmát. Végképp lehetetlenné tették az antik gondolatvilág egybeolvadását a modern gondolkodással." (Nietzsche, Friedrich: Emberi, nagyon is emberi. Bp. 2008. 237. aforizma) A reneszánsz kori történelem és irodalom kutatója számára Almási Gábor könyve nagyon sok tanulsággal szolgál. Ezek közül most csak egyet szeretnék kiemelni. A szerző markánsan elhatárolódik azoktól, akik a humanizmusban nem éreznek többet középkori mechanizmusok továbbélésénél, magát a reneszánszt pedig mindenestül a középkor részének tekintik. A szerző őszintén hangoztatja, hogy történetszociológiai alapú szemléletét sok tekintetben Alfred von Martin (1882-1979) Soziologie der Renaissance című munkájából merítette. Von Martin — Hans Baron mellett — a 20. század első felének legjelentősebb német kultúrszociológusa volt. Csakhogy, míg Baronnak származása miatt el kellett hagynia Németországot, és Amerikában alapított iskolát, addig von Martin otthon maradt. A náci korszakban is megőrizte szellemi függetlenségét, sőt közel került a politikai ellenállás mozgalmaihoz is. A von Martin-féle kulturtragende Intelligenz (kultúrahordozó értelmiség), illetve Bildungsbürgertum (művelt polgárság) kategóriáiban gyökerezik az amerikai humanizmuskutatás nagy hatású civic humanism terminusa. Amikor Almási von Martinhoz nyúl vissza, ezzel implicit módon azt is kimondja, hogy Hans Baronnak a „polgári humanizmus"-ról megfogalmazott régi téziseit (nevezetesen azt, hogy a reneszánsz humanizmus markáns változást hozott a megelőző középkorhoz képest) még nem kellene teljesen a tudomány szemétdombjára vetni, miként azt a Baronnal sok kérdésben ellenkező Paul Oskar Kristeller tanítványai manapság teszik (Pl. John Monfasani: A reneszánsz mint a középkor betetőző szakasza. Ford. Dobozy Nóra. Helikon 55. [2009] 183-200). És teszik ugyanezt mások idehaza, Kristellerre és Monfasanira hivatkozva és hirdetve, hogy „a középkor utolsó fázisa a reneszánsz, a modernitás első nagy korszaka a felvilágosodás" volt {Bene Sándor-Kecskeméti Gábor: Javaslatok egy új irodalomtörténet elvi alapvetéséhez és régi magyar irodalomtörténeti részének felépítéséhez. Helikon 55. [2009] 213.). Az efféle spekulatív vélekedéseket csak úgy lehet megcáfolni, ha sikerül más szempontok szerint, hitelesen újraértelmezni a humanista kultúra jelenségeit. A modernitás kora újkori eredetét kétségbe vonó nézetekkel szembeállítható Almási Gábor egész könyve, de különösen az az okos kérdés, amelyet a Kristeller-iskola reneszánsztagadó okfejtése ellenében megfogalmaz: Ha a humanizmus olyan elenyészően kevés újdonsággal szolgál a középkorhoz képest — miként mondják —, akkor minek köszönhette elsöprő sikerét? A kérdésfeltevés akár költői is lehetne, ha a könyv különböző pontjain, Zsámboky és Dudith életpályájának és identitáskeresésének állomásaiban, nem találnánk rá tudományosan kielégítő választ. Ezt a választ azonban sokan nem hajlandók megérteni, még kevésbé elfogadni. „A Föld ne mozogjon, hanem álljon" - így gondolják. Ez utóbbi mondat Jókai Mór regényében még riasztó, negatív példázat volt, de „a mai kor bebizonyítá", hogy nem az. Többen szívük szerint ma is megégetnék Dudith Andrást, ha tehetnék, miként komoly tudományos fórumokon bizonygatják azt is, hogy Galileivel szemben mégis csak a katolikus egyháznak volt igaza. Almási Gábor könyvének olvasójaként abban a felemelő érzésben volt részem, hogy a közgondolkodás változó trendjei, divatjai az igazságot mégsem törölhetik el véglegesen. Ács Pál Horn Ildikó A KÖNNYEZŐ KROKODIL Jagelló Anna és Báthory István házassága (Múltidéző-zsebkönyvtár sorozat) L' Harmattan Kiadó, Bp. 2007. 187 o. A történelmet meseszerű legendák és anekdoták egész sora veszi körül sűrűn szövött hálójával. A megtörténteket színesebbé és élvezetesebbé, a sikereket vagy traumákat pedig magyarázhatóbbá, némelykor talán elfogadhatóbbá teszi az olvasó számára. Nem véletlen, hogy Horn Ildikó könyvében Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király életpályáját a magyar népmesék kedvelt alakjához, a harmadik, a legkisebb fiú vagy királyfi történetéhez hasonlítja. Valóban, családjában ő volt a legkisebb gyermek, és nagykort megélt testvéreit figyelembe véve, a harmadik fiú. Megküzdött számtalan kihívással, úrrá lett mások számára megoldhatatlan bajokon és prob-
