Századok – 2010
SZÉCHENYI ISTVÁN HALÁLÁNAK 150. ÉVFORDULÓJÁN - Velkey Ferenc: „Szívemből szólok." Széchenyi állásfoglalása a fordulóponton, 1848. március 14-én
734 VELKEY FERENC A kételyes kiindulópont és az aggodalmak: A beszéd lényegi, helyzetelemző része a szónok hezitáló gesztusával kezdődött, mivel még el nem dőlt választáshelyzetként mutatta be személyes viszonyulását az új fejleményekhez. Széchenyi — a politikai megnyilatkozásaira általában jellemző erős „én-tudattal" — felfogását sajátosnak (különösen végiggondoltnak) állította be és a sokan (örülnek) és sokan (búsulnak) majd mindenkit megjelölő játékmezőjében hangsúlyozottan egyedi helyet foglalt el: „ő nem tudja, örüljön-e vagy búsuljon. " A magyar nyelvű szövegváltozatok alapján nemcsak az elhangzottak lényege, hanem a Széchenyi által kimondott szófordulatok is rekonstruálhatóak. A „tudj(t)a" szó és a „sokan örülnek, sokan búsulnak" kifejezés mindhárom közlésben, az „esemény" (a PH-ban az „azok felett" ráutalva helyettesíti) az „elhatározni" és a „felett" szavak ill. az ő „örüljön-e vagy búsuljon" (a csak ennyit közlő PZ is megerősíti) kifejezés két-két újságban szerepel. Olyan jellegzetes szófordulat pedig, amelyik csak egy változatra lenne jellemző, egyikben sem olvasható. Ebben az esetben akár - csak egy próba erejéig - érdemes eljátszani annak felidézésével, hogy hogyan is hangozhattak el ezek a mondatok a beszélő szájából. A szavak sorrendje és kapcsolatai alapján a következő verzió tehető fel: A mostani/nagylmai események felett sokan örülnek, sokan búsulnak. Én nem tudom (/tudtam) (részemről) magam elhatározni; örüljek-e vagy búsuljak? A Széchenyi-féle politikai-retorika szokásos, kettős elhatárolódásra épülő önmeghatározó alakzata (a kétféle ők és az én) itt nemcsak bevezető funkciót töltött be, hanem a beszéd struktúra teremtő motívumát is megjelölte. Az érzelmi állásfoglalás dilemmája (örül vagy búsul) alapozta meg a jövőt fürkésző aggodalmakat, mégpedig úgy, hogy a vagy kötőszóval kifejezett választói mellérendelés rendre ismétlődött a hangsúlyos mondatokban: szebb jövendő vagy végóra, később: nagyra nő vagy kimúl; s végül: reform vagy anarchia. Az ismétlődő nyelvi forma egyértelművé teszi az szövegösszefüggést: mindaddig nem dőlhet el az öröm vagy bú alternatívája, ameddig bizonyossá nem válik a nemzet jövője; és fordítva: Magyarország még el nem dőlt sorskérdése, a történelmi tét teszi lehetetlenné az egyértelmű érzelmi állásfoglalást. A közlelkesedést hozó pillanathoz nyilván nem illett — mint ahogy a karzat „zúgása" is jelezte — ez a (felelősségteljes) bizonytalanság, ez a jövőt kémlelő hangos gondolkodás. A szónok nézőpontja tehát annyiban mindenképpen távolságtartó volt, hogy nem igazodott a helyzet által diktált viselkedésformákhoz, sem az azonosulás, sem az elutasítás egyértelműségét nem vállalta. Az elutasítás „megvalósítható" formája az adott történelmi pillanatban leginkább csak a hallgatás lehetett volna. Azonban az egyedi pozícióként megjelölt állásfoglalás (vagyis annak hiánya) még önmagában hordozta mindkét lehetőséget, így csak a beszéd egésze alapján állapítható meg, hogy a Széchenyi az érvelés és esti megbeszélésén. Túl sok tennivaló már nem akadt, s Széchenyi bizonyító erejű naplóbejegyzése is csak a tényt közli: „Elébb Sajtó választmányi ülés volt nálam." Az időpont sem egyértelmű, hiszen Széchenyi naplójának bal (oldal-) lapjára jegyezte be ezt a sort, és így a „früher" szó viszonyítási pontja bizonytalan. 1848. március 14. SzIN VI. 746. és SzIN 1207.
