Századok – 2010
KÖZLEMÉNYEK - Fenyő István: Magyar szónokok és statusférfiak
MAGYAR SZÓNOKOK ÉS STATUSFÉRFIAK 663 metársa és barátja, kinek árvízi hőstetteit Vörösmarty több versben is megénekelte, 1845-ben pedig zsibói kastélyában Deák Ferenccel együtt meglátogatta? Nem volt otthon Kazinczy Gábor és Jósika Miklós támogatója, nem utolsósorban pedig annak, aki ezt a valótlanságot állítja, erdélyi sorstársa és barátja? Mindent egybevetve, Kemény az ifjabbik Wesselényit is olyasfajta sérelmi politikusnak ábrázolja, ki szerint nem kell a kor igényeivel, a civilizáció követelményeivel törődni. Ez az állítás — enyhén szólva — teljesen megalapozatlan. Az erdélyi politikus Szózatat viszont megfelelően méltatja (kiváltképp föderációs tervét), bár abban ismét nincs egészen igaza, hogy az osztrák örökös tartományok alkotmányosságával nálunk nem törődtek. A negyvenes évek második felében már igen. S az sem áll teljesen, hogy utolsó éveiben Wesselényi már nem ismerte a politikai kérdéseket. Wesselényi levelei e megállapítást egyáltalán nem támasztják alá. Nyilvánvaló: nemcsak és nem is elsősorban a mestert, Wesselényit akarta itt és máshol devalválni Kemény, hanem a tanítványt, Kossuthot. Dezavuálni őt, akárcsak a Forradalom után című fulmináns röpiratában. S még inkább ez a törekvés vezeti tollát Széchenyi István portréjában, amelyben a reformer, a polgárosodás hazai úttörője helyébe egysíkúan a nemzetmentő kerül.40 A gróf mint látnók, jós, vátesz és próféta jelenik meg előttünk, ki már 1841-ben előre látja azt a szerencsétlenséget, amely felé Kossuth „hajszolja" a nemzetet. Kemény szerint Kossuth csupán „érzés-politikus" volt, míg Széchenyi „esze által többnyire zsarnokoskodott szívén". Valójában ez az állítás Kossuthról is elmondható lenne, s finoman szólva nem ízléses Kemény Zsigmondnak az a megjegyzése, hogy az érzés-politika kevés halandót vezetett öngyilkolásra vagy őrültségre. Szerinte nincs miért féltenünk az érzéspolitikusokat, jelenleg „külföldön éldegélik napjaikat aránylag egészségesen". Az még megfelel az igazságnak, hogy Széchenyi mindent alárendelő törekvése „Fajunk biztosítása és nemesb kifejtése" volt, az emberiségnek egy nemzetet megtartani, sajátságát megőrizni és kifejteni, végcéljához, az emberiség feldicsőítéséhez vezetni. S az is feltétlenül igaz, hogy a jövendő fényhez egyedül a más nemzetek kifejlődésével való összehasonlítással juthatunk. Az már viszont igaztalan megállapítás, hogy Széchenyi a fajszeretetet fölébe emelte a honszeretetnek, s hogy összeütközéskor a szabadság és haladás érdekeit feláldozta a fajszeretet érdekeinek. Kemény a saját nacionalizmusát vetíti vissza Széchenyibe, amikor állítja, hogy „Széchenyi specifice magyar volt, s oly kiterjedésben és részletességig, mint senki íróink, szónokaink és státusférfiaink közöl." A nemzetiség, hazafiság ugyanis nem oly tulajdonság, amelyet valaminő mérőeszközzel mérni lehet. Kemény vitázik Dessewffy Aurél, illetve Wesselényi azon állításaival, hogy Széchenyi reformátori szerepe rögtönzött volt, ő maga pedig erre készületlen. E vitákban Keménynek van igaza. Szerinte a legnagyobb magyar nem a képzeletre ható szónoklattal, világszabadsági sejtelmes eszmékkel, a tömeg szenvedélyeit izgatva érte el eredményeit. Ót is bírálja különben azért, mert a Stádiumban csak felvetette a reformeszméket, a megvalósítás részleteiről nem 40 Kemény Zsigmond: Széchenyi István. Uo. 333-512.