Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - C. Tóth Norbert: Szabolcs megye működése a Zsigmond-korban. (Ism.: Kondor Márta)

498 TÖRTÉNETI IRODALOM intézmény- és társadalomtörténetének problémáit tárgyaló cikkek, tanulmányok publikálása fűződik a nevéhez. Jelen monográfia a szerző „Szabolcs megye hatósága a Zsigmond-korban (1387-1440)" című, 2005. június 17-én az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán summa cum laude minősítéssel megvédett doktori értekezésének átszerkesztett, kibővített változata. A cím alapján az olvasó valószínűleg egy bíróság- és közigazgatástörténeti áttekintésre számít, a munka azonban messze túlmutat az intézménytörténet keretein. Ezt C. Tóth a bevezetőben maga is hangsúlyozza: „a munka korántsem jelenti a célt ..., hanem maga az eszköz egy másik kérdés kidolgozásához" (8.), tudniillik a Zsigmond-kor nemesi társadalmának vizsgálatához. A könyv bevezetőjében kapott helyet a megyékre vonatkozó korábbi kutatások rövid áttekintése, melyet az első fejezetben a megye természet- és politikafoldrajzi jellemzőinek bemutatása követ. A vizsgált középkori megye két, Szent István korában egyidejűleg megszervezett (17.) Árpád-kori vármegyéből jött létre, miután a tatárjárást követően a szinte teljesen elpusztult Borsova nyugati részét Szabolcshoz csatolták. A Zsigmond-korban 1411 és 1417 között birtokáthelyezések következtében a megye területe négy alkalommal is gyarapodott, tudniillik a Békés megyétől átcsatolt Bajom, illetve a Szatmártól áthelyezett Petneháza és Vaja birtokokkal. (19-21.) A megye járásainak rekonstrukciója a száraz téma ellenére érdekfeszítő olvasmány, C. Tóth meggyőzően mutatja ki, hogy „a IV és III. járások nyugati határa szinte egybeesik az elpusztult [Borsova] megye nyugati határával". (23.) E gondolatmenet mentén haladva jut néhány sorral lejjebb arra a következtésre, hogy a középkori megye másik két járása (I. és II.) megfeleltethető a 13. század végéig Szabolcsban működő két királybíró illetékességi területének (25.), illetve hogy a borsovai királybírák közül az egyik körzete a Tisza balparti részén Szabolcshoz került terület, míg a másiké a jobb parton Bereg megyének juttatott rész volt. (26.) A fejezet végén a szerző a szolgabírák lakhelyének vizsgálata kapcsán megállapítja, hogy „nem mutatható ki szoros összefüggés a szolgabírák és a járások között", azaz a középkor folyamán Szabolcs megyében — a szakirodalomban általában hangoztatott nézettel szemben — „nem érvényesült az az elv, hogy minden járás egy szolgabírát delegál". (26.) „A megyei hatóság leírása" című fejezet az ispánokról, alispánokról, szolgabírákról és megyei emberekről ad mintegy 50 oldalban részletes, helyenként — például Baktai Gergely alispán esetében (44-49.) — prozopográfiai jellegű áttekintést. Mivel a vizsgált korszakban a Szabolcs megye élére kinevezett ispánok — Dobi Péter kivételével — a központi kormányzatban is funkciót töltöttek be (Lackfi István és Garai Miklós nádorként, Kusalyi Jakcs György tárnokmesterként, Pálóci Máté titkoskancellárként, majd országbíróként), C. Tóth nem kerülhette el, hogy időről-időre az országos jelentőségű politikai események és kormányzati történések alakulására is kitérjen, így például „A polgárháború időszaka (1401-1404)" című részben (34-37.) A munka nagy erénye, hogy a szerző a megye működését nem önmagában és elszigetelten, hanem — ahol lehetséges — más megyékkel összehasonlítva, illetve az országos közigazgatás és bírósági szervezet részeként tárgyalja. A szolgabírák tevékenységének elemzése kapcsán megállapítja például, hogy a szabolcsi adatok alátámasztják Szakály Ferenc Tolna megye vizsgálata alapján levont azon következtetését, miszerint a középkorban szolgabírói kar összetételén csak lassan, fokozatosan változtáttak (65.), viszont némileg ellentmondani látszanak Engel Pál Ung megye vonatkozásában megfogalmazott azon feltételezésének, hogy szolgabírává általában a legszegényebb nemeseket választották (67.). A megyei nemesség vagyon szerinti tagolódása és a familiárisi szolgálat minősége közötti összefüggés ellenben Szabolcsban is ugyanúgy kimutatható volt, mint Ungban (136-137. old.). Ilyen „országos" kitekintésre egyébként a C. Tóth a fennmaradt dica-jegyzékek számbavétele (8-9.) vagy a már említett Zsigmond-kori birtokáthelyezések (19.) kapcsán is sort kerített. A sedria helyének elemzéséből kiderül, hogy bár a „megye székhelye (?)" (75.) a vizsgált fél évszázad alatt igen gyakran változott, mindig annak az egyfalus nemesek által lakott északkeleti részében volt. A hatóság mindennapjait bemutató harmadik fejezet a megyei törvényszék „színpadának" rekonstruálásával kezdődik (83-84.), majd egy perindítás (88-90.) képei bontakoznak ki az olvasó előtt. A fejezet már említett részeihez hasonlóan C. Tóth „A megye által parancsra végzett feladatok" című részben is hatóság gyakorlati működésének módjára keresi a választ: a sedriához irányított panaszos mikor és kinek adta át a megyének szóló parancsot, mikor állították ki a vizsgálatokról a jelentéseket, hogyan kei-ült sor a vizsgálatot végző személy kiválasztására, miként történt a congregatio proclamata összehívása, hol és miként folytatták azt le, hogyan és mikor végezték az oklevelek megpecsételését. Míg ügyvédekről szóló alfejezet (99-105.) — az 1399. és az