Századok – 2010
TÖRTÉNETI IRODALOM - 700 éves a közjegyzőség Magyarországon. (Ism.: Romhányi Beatrix
495 TÖRTÉNETI IRODALOM 700 ÉVES A KÖZJEGYZŐSÉG MAGYARORSZÁGON A 2008. november 27-én megtartott Jubileumi Konferencián elhangzott előadások Szerk. dr. Rokolya Gábor Magyar Országos Közjegyzői Kamara, Budapest 2008. 103 o. A magyar viszonyokat tekintve igazán különleges könyvet tart kezében az olvasó, hiszen manapság annak is örülni szoktunk, ha egy-egy konferencia anyaga néhány év múltán megjelenik. Ez a százoldalas kötet viszont már magára a konferenciára megjelent. Ráadásul a kiadó sem szokványos, hiszen az maga a közjegyzők szakmai testülete, a Magyar Országos Közjegyzői Kamara. A közjegyzőség magyarországi fennállásának évfordulóját a kamara reprezentatív konferenciával ünnepelte meg, a szerzők kivétel nélkül szakterületük elismert kutatói, tanulmányaik együttesen jó képet adnak a közhitelű iratok kiadásának magyarországi történetéről, körülményeiről, az ezzel foglalkozó hiteles helyek, majd a közjegyzőség kialakulásáról és fejlődéséről. A kötet összesen hat tanulmányt tartalmaz élükön a Károly Róbert királlyá választását rögzítő, 1308. november 27-én kelt közjegyzői oklevéllel (fordította Dreska Gábor) — lévén, hogy ez az oklevél tekinthető az első Magyarországon kiállított közjegyzői oklevélnek és kiadásának dátuma volt az évforduló megünneplésének alapja. A tanulmányok fele a hiteleshelyek, fele a közjegyzőség történetének kérdéseit tárgyalja. Kőfalvi Tamás tanulmánya (A hiteleshelyek mint a magyarországi közjegyzőség előzményei) főleg a hiteleshelyek működésének középkori időszakára koncentrál, még ha olykor ki is tekint újkori történetükre. A korábbi kutatások világos összefoglalásán túl a szerző két kérdéssel behatóbban is foglalkozik. Egyrészt a hiteleshelyi oklevélkiadásban résztvevő intézmények — káptalanok és konventek — közötti arányok változásával, másrészt a kiadott oklevelek történeti értékével. Ami a káptalanok és a konventek közötti arányok megváltozását illeti, a szerzőnek nyilvánvalóan igaza van, amikor úgy véli, hogy a 15. században azért emelkedik meg a konventek által kiadott oklevelek száma, és haladja meg a káptalanokban kiállítottakét, mert a szerzeteseknek nagyobb szükségük volt a tevékenységükből származó jövedelmekre. A képet ugyanakkor árnyalhatja, hogy egyes esetekben kimutatható, hogy a szerzetesek olykor „ingyen" dolgoztak — pontosabban munkájukat a megrendelők nem pénzben, hanem kisebb birtokok átengedésével fizették ki. (L. erről Szabó Noémi Gyöngyvér: Monasztikus férfikolostorok társadalmi kapcsolatai a 15-16. században a végrendeletek tükrében. Századok 143 (2009), 451-466, kül. 458.) Ami a hiteleshelyi oklevelek történeti értékét illeti, Kőfalvi elsősorban az egyháztörténeti szempontból, illetve kisebb részben a mindennapi élet kutatásában értékelhető adatokat emeli ki, maga is megjegyzi azonban — bár ki nem fejti —, hogy az oklevelek a jogtörténet, a helytörténet, a gazdaságtörténet, a nyelvtörténet és az anyagi kultúra története számára is értékes adatokat tartalmazhatnak. Egy recenziónak nyilván nem feladata a szerző rövid megállapításának kifejtése, de az kijelenthető, hogy az oklevelek tematikája miatt a legnagyobb számban éppen birtoktörténeti, és így helytörténeti, valamint közvetve gazdaságtörténeti adatokat tartalmaznak, melyek sok szempontból beszédesebbek a szerző által említett, a hiteleshelyek személyzetére vonatkozó adatoknál. Dreska Gábor a hiteleshelyi oklevelek, elsősorban a pannonhalmi konvent által kiállított és fennmaradt oklevelek alapján ismerteti a hiteleshelyek mint intézmények történetét érintő kutatások eddigi eredményeit (Egyházi intézményeink közhitelű iratkiadásának középkori emlékei). A szerző részletesen ismerteti a különféle ügyfajtákat és irattípusokat, azok keletkezésének jogi körülményeivel és a középkori magánjogban betöltött szerepükkel együtt. Külön bekezdésben tér ki az oklevelek kiállításának költségeire, illetve az árak központi szabályozására, bár itt csak az erre vonatkozó törvényeket és a vonatkozó szakirodalmat sorolja fel; akit a kérdés jobban érdekel, ez alapján maga járhat utána. Egyetlen konkrét adatot idéz: a pátens és a privilegiális típusú felvallások árai között a különbség több, mint négyszeres volt. A továbbiakban a hiteleshelyek másik, hasonlóan fontos tevékenységét, a peres ügyekben bírói parancsra történt eljárásokról szóló jelentéseket, a hiteleshelyi testimonium — a források szűkszavúsága miatt kevéssé ismert — szerepét és az ilyen ügyekben szokásos eljárásokat ismerteti a szerző. Bogdándi Zsolt tanulmánya címe szerint az erdélyi hiteleshelyek történetét tárgyalja a szekularizációt, vagyis a 16. század közepét követően (Az erdélyi hiteles helyek működése a szekularizációt követően). A két nagy erdélyi hiteleshely, a kolozsmonostori apátság és a gyulafehérvári székeskáptalan, valamint a Partiumban lévő váradi székeskáptalan középkori történetének
