Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - Elter István: Ibn Hayyän a kalandozó magyarokról. (Ism.: Igaz Levente)

487 TÖRTÉNETI IRODALOM gyarok és Európa a 9 -10. században. Bp. 2000. 50.). Elter a 13. fejezetben a Benet i Clarà 1982-ben megjelent cikkében leírtak pontosítására is vállalkozott (Benet i Clarà: La incursió d'hongaresos a Catalunya l'any 942. Quaderns d'estudis medievals III/9. Barcelona 1982.). A katalán munka állításával szemben, miszerint a támadók 22 egyházi építményt dúltak fel 942-ben, az arab és latin nyelvű források alapján mindössze 6 templomban esett kártétel bizonyítható. Ezzel a pontosítással sem lehet (és nem is kell) eleink tetteit szépíteni. De egy ilyen távolságba vezetett, figyelemre méltó katonai vállalkozás — a források alapján csakugyan igazolható — korlátaira érdemes felhívni a figyelmet. Elter a 14. fejezetben ehhez térképet is közöl, az első olyat, amely világosan jelzi: a muszlim Hispánia (al-Andalus) északi határvidéke, nem keverendő össze a mai Spanyolország legdélebbi, Andalúzia tartományával. A 924. után talán több ízben is a Pireneusok előterébe jutó magyar katonai akciók kapcsán fontosnak érzi a minden időkben komoly akadályt jelentő hegység átkelőinek ismertetését, illetve a 942-ben a hegyláncokon átjutó támadók lehetséges érkezési és távozási útvonalának rekonstruálását. Ha nem is szolgál különösebb tanulsággal, de mindenképpen érdekes a 10. századi események és a pireneusi átkelések ókori iskolapéldája, Hannibál Kr. e. 218. évi útja egymás mellé tétele. Sajnos a szövegben a 118. oldalon jelzett, 1. sorszámú térkép a mellékletek között a második helyre került. A muszlim területeken megtépázott, harcosokat vesztő, ám döntő vereséget — éppen az Ibn Hayyán-féle szöveg epilógusa által bizonyítottan — végül csak a hazaúton szenvedő „látogatók" akciója komolyan elképesztette III. cAbd al-Rahmán (912-961) Córdobai Kalifátusát. A virágzó hispániai iszlám állam, az északi szomszédokkal akkor éppen békében élő lakói ugyanis mindenre számíthattak, csak az országukat sújtó szárazföldi — méghozzá a keresztény ellenség területein túlról érkező — támadásra nem. Arra a további Ibn Hayyán-i szöveghelyekre, amelyekben a magyar támadás hatása tükröződik a törékeny muszlim-keresztény békére, Anderle Ádám hívta fel a figyelmet. (Anderle Adám: Córdoba és a magyar kalandozások. In: Kalandozók és zarándokok. Szeged 1992. 7-16.). Felvethető a kérdés, hogy a két szöveghelyből Elter miért csak az egyiket látta kapcsolatba hozhatónak a magyar akcióval? (Ennek fordítását közli munkájában, a 64. oldalon.) Könyve utolsó, 15. fejezetében végül összefoglalja a korai magyar történet hispániai források alapján jelenleg vizsgálható, illetve a továbbiakban vizsgálandó vonatkozásait, saját véleményét is hozzátéve a kutatás mostani állásához. A Duna-menti országából érkező „kalandozó csapat" parancsnokaként értelmezi a hét vezért, s itt nem foglalkozik bővebben azzal a kérdéssel, hogy a magyar nevek mögött a Hispániáig jutó harcosok közvetlen feletteseit kell látnunk, vagy a 10. századi magyarság politikai vezetőit. A 90. oldalon írottak szerint inkább az előbbi jelentésben, 'seregparancsnok'-ként értendő a hét vezér. A magyar vezetők kilétének kérdését azzal zárja le, hogy a névlista három biztosan megfejtett személynevéhez (Gyula, Ecser, Bulcsú) csak újabb forrás előkerülése tehet hozzá további, az eddigieknél biztosabban értelmezhető neveket. A 12. fejezetben külön is közölt, az Ibn Hayyán-féle tudósítást kiegészítő Tarsr al-ahbár című, al-'Udzri-tól való munka azon részével, amely Ibn Hayyán kiegészítő, párhuzamos forrása, ismét felhívja a figyelmet a magyarok — korábban a kutatók szerint csak a skandináv tengeri támadókra alkalmazott — elnevezésére, a magüs szóra. A magyarok másik, jobban ismert külső elnevezésére, az arab források által is gyakran használt „türk" (arabul: türk, tsz. atrâk) névre is kitér, Németh Gyula és Szűcs Jenő alapján és egy mértéktartó képet is vázol a magyar katonai akciók társadalmi hátteréről, az azokban résztvevő harcos rétegről (123-126.). A Hispániáig jutó magyarok megjelenéséről megtartja Szűcs két példáját, az aquileai székesegyház altemplomából ismert, tévesen „honfoglaló lovasíjász"-ként emlegetett ábrázolást, és a nagyszentmiklósi kincslelet győztes fejedelmét, melyek egymástól alapvetően különböző felszereléssel és fegyverzettel ábrázolnak steppei harcosokat, ám korántsem bizonyosan magyarokat. Ez a kizárólag „könnyű fegyverzetű" és „könnyűlovas" magyar íjászok magát makacsul tartó, egyoldalú képe miatt érdemel figyelmet, akik, úgymond, alkalmatlanok a közelharcra, ugyanakkor Lérida erődített városát ostromolják, Barbastro kormányzóját pedig elfogják, és 33 napig képesek fogságban is tartani! A magyarokra vonatkozó korabeli népnévhasználat ismeretében helyénvaló a katonai akciókban részt vevő magyar harcosokat „török eredetű"-nek aposztrofálni, de arról nem lehet fogalmunk, hogy ők miként definiálták magukat a kalifa színe előtt. A szintén parázs történészi vitát kiváltó „ők maguk pedig nomádok, mint a beduinok" kitételt azzal juttatja nyugvópontra, hogy a magyarok életmódjáról, a saját magára alkalmazott megjelöléssel „mástól kivonatoló" Ibn Hayyán megőrizte forrás éppen a magyarság török(ös) rétegének az életmódjára vonatkozik, akik az arabok szemében az általuk leginkább a beduinokkal összehasonlítható nomádnak számítót-