Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - Handbuch der Religions- und Kirchengeschichte der Böhmischen Länder und Tschechiens im 20. jahrhundert (Ism.: Fejérdy András)

230 TÖRTÉNETI IRODALOM önálló nemzetiségként is elismerték. Annak folyományaként, hogy a zsidóság fogalma Csehszlovákiában így nem egy meghatározott hitközséghez való tartozást és a vallási előírások követését jelentette, a csekély számú ortodox zsidó mellett a zsidóság nagyobb része a nacionalista felfogású cionista irányzathoz, illetve az asszimilációra, cseh kultúra átvételére törekvő úgynevezett „tschechojude" irányzathoz tartozott. A kézikönyv második kronológiai egységében bemutatásra kerülő 1938-1948 közötti évtized politikai rendszereinek gyors egymásutánja sem hagyta érintetlenül az egyházak helyzetét. René Küppertnek a második Csehszlovák Köztársaság és az egyházak viszonyát elemző írásából kiderül, hogy az 1918-as korszakhatárhoz hasonlóan az 1938-as váltás is fontos vallási vonatkozásokkal bírt. A külső körülmények hatására létrejött, rövid életű második Csehszlovák Köztársaságban ugyanis felbomlott az a húszas évek derekán kialakult kompromisszum, amely egyformán kielégítette a vallásos és szekularizált társadalom igényeit. A megváltozott helyzetben a Csehszlovák Néppártnak — és így a cseh politikai katolicizmusnak — az a szárnya kerekedett felül, amely az első köztársaság alatt még kisebbségbe szorult a párt Jan Srámek körül tömörülő, meggyőződéses republikánus vezetése mellett. Ez a harmincas években felnövekvő fiatal generáció a korszak radikális katolikus mozgalmaihoz hasonló tekintélyelvű, antiszemita és türelmetlen politikát folytatott. A tanulmányból csak két példát idézünk, amelyek jól jellemzik a megváltozott szellemi légkört. Karel Kaspar érsek egy 1938-ban írt pásztorlevélben a prágai Óváros körútján álló Mária-szobor 1918-as ledöntését emelte az első köztársaság istentelen rendszerének szimbólumává, és a korábbi rendszernek a müncheni diktátumot követő bukását úgy értékelte, mint Istenjogos büntetését, amiért az állam mindent megtett az ország és a nép katolikus jellegének felszámolásáért. Ugyancsak az első és második köztársaság közötti diszkontinuitás mutatkozott abban, ahogyan a hatalom megkísérelt új tartalmat adni a nemzeti szimbólumoknak: A két világháború között a katolikus egyház — állami támogatással — a nemzeti integráció jelképévé tette az ország védőszentjét, Szent Vencelt, a második köztársaság vezetése ellenben a Vencel-kultuszban a harcias hittérítő vonásokra helyezte a hangsúlyt. A védőszent a cseh társadalomnak az „igaz" (értsd: katolikus) valláshoz történő visszatérését szorgalmazó szimbólumává vált. A nemzetiszocialista uralom elsőként a Szudéta-vidéket érintette. Az itt élő németek kezdetben pozitívan fogadták az uralomváltást, amely a kisebbségi léttel járó mindazon hátrányok és küzdelmek végét jelentette számukra, amelyekről bőven olvashatunk az első kronológiai egység Jaroslav Sebek és Maria Heinke-Probst által írt, németekre vonatkozó fejezeteiben. René Küppertnek a Németországhoz csatolt Szudéta-vidékről szóló írása egyenesen azt hangsúlyozza, hogy a katolikus szudétanémetek eleinte lényegében elfogadták a nemzetiszocialista rendszert, és a Német Birodalomban tapasztalható egyházellenes harcot csupán a születő rendszer gyermekbetegségének tekintették. Ahogy azonban megtapasztalták a hitleri Németországban alkalmazott egyházpolitikai gyakorlat importját, fokozatosan kezdtek kiábrándulni az új rendszerből. Idegenül hatott például a többségében katolikus Szudéta-vidéken a német egyházpolitika által hirdetett „felekezetlenítés" koncepciója. A csaknem színkatolikus területeken ugyanis korántsem jelentett akkora vonzerőt, vagy pozitív változást a felekezeti határok felülmúlásának ígérete, mint Németországban, ahol a katolikusok emlékezetében még élénken éltek a kultúrharc tapasztalatai. A „felekezetlenítés" jelszava — némiképp paradox módon — inkább az egykori liberális, a harmincas évek végén már nacionalista színezetű antiklerikalizmus, illetve a hivatalos katolikus egyháztól időközben eltávolodó szudétanémet ifjúsági mozgalmak részéről talált szimpátiára. A szudétanémet közösségen belül különös empátiával fogadta az új rendet a Német Evangélikus Egyház. A kettős kisebbségi létben — nemzeti kisebbségként Csehszlovákián, és felekezeti kisebbségként a szudétanémetségen belül — élő protestánsok számára ugyanis vonzó volt, hogy kiléphetnek a korábbi háttérbe szorítottságból. Annak ellenére azonban, hogy a katolikus és a protestáns felekezeten belül, de még az antiklerikális erők között is léteztek olyan erők, amelyek 1938 után nyíltan vagy hallgatólagosan támogatták a felálló új rendszert, nem hanyagolható el azok száma sem, akik rámutattak a nemzetiszocialista világnézet és kereszténység között fennálló kiengesztelhetetlen ellentétre. Laura Hölzlwimmernek a Németországhoz csatolt területek egyházi és vallásos életéről szóló tanulmánya jól érzékelteti, hogy a szudétanémet területeken igen összetett volt az egyház és állam közötti viszony: a nemzetiszocialista rendszer egyrészről kétségtelenül komoly támogatásra talált itt, másrészről azonban határozott ellenfelei is akadtak. A klérus ellenálló magatartása és tevékenysége mindazonáltal inkább csak konkrét szituációkhoz, és helyi adottságokhoz kötődő jelenségek kapcsán érhető tetten.