Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - Szívós Erika: A magyar képzőművészet társadalomtörténete 1867-1918 (Ism.: Nagy Zsuzsa)

223 TÖRTÉNETI IRODALOM Szíuós Erika A MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZET TÁRSADALOMTÖRTÉNETE 1867-1918 U.M.K. Budapest, 2009. 271 o. A képzőművészettel foglalkozó munkák tárgya — szokás szerint — maga a mű, annak helye az alkotó pályáján s a különböző stílusirányzatok között, a művész sajátos szemlélete, alkotó módszere stb. Szívós Erikát egészen más szempontból érdekli a képzőművészet. Azokat a kérdéseket teszi fel, amelyeket a társadalomtörténész bármely csoporttal, réteggel, annak tagjaival kapcsolatban feltesz. Vagyis: ki a festő, ki a szobrász, milyen társadalmi közegből jön, milyen a tanultsága, milyen anyagi körülmények között él, mi a helye a társadalomban: ő hová törekszik s őt hogyan fogadja el/be a társadalom, milyenek az életviszonyai, milyen pályára lépnek gyermekei és hasonlóak. A szerző rendkívül gazdag, egészen új tényeket, adatokat, összefüggéseket feltáró és összefoglaló könyvében ad feleletet és távolról sem csupán a képzőművészet története szempontjából gazdagítja ismereteinket. Sajátos megvilágításából feltűnik a polgáriasultság-polgárosodás színvonala, amit az is mutat, mennyiben tartott igényt a képzőművészetekre és alkotásaikra, mennyiben fogadta be alkotóit, mennyiben segítette — állami és egyéb szinten —, hogy a dualista korszak képzőművészete az európai művészet szerves része legyen nemcsak szakmai-művészeti, de személyes kapcsolatok révén is. Az 1867 után kiépülő polgári viszonyok magukkal hozzák értelmiségi, tudományos, művészeti foglalkozások professzionizálódását. Ennek során elválik egymástól az amatőr, a kedvtelésből űzött festészet, szobrászat a hivatásszerű tevékenységtől. A hivatásos, azaz megélhetését művészeti tevékenységéből biztosító művész — ha úgy tetszik — a dualista kor teremtménye. A három részre tagolt kötet fő és alfejezetei világos szerkezetben, a kiadott és egyéb források bőséges felhasználásával, rendkívül gazdag jegyzetapparátussal tárják fel, hogy ez a dualista fél évszázad társadalomtörténeti szempontból mit változtatott a képzőművészetben. Elolvasva, az a benyomás alakul ki, hogy nemcsak az ipar, a gazdaság, az épített környezet (1. pl. Budapest) alapjait vetette meg e néhány évtized, hanem a képzőművészetet is új, „modern" pályára állította. A mérlegelést és megítélést megkönnyíti az a bevezetés (I. rész/fej.), amely az európai képzőművészet helyzetét, a Nyugat-Európában végbement változásokat foglalja össze. Rámutat arra, hogy a hazai „lépéstartás" nemcsak a művészeti áramlatok terjedésének természetes folyamatából következett, hanem azért is, mert a magyar festők, szobrászok folyamatosan, személyesen is ott voltak Párizsban, Berlinben, Münchenben. A kötet gerince, újdonsága, adatainak meglepő tanulságai, elgondolkodtató következtetései - kétségtelenül annak II. fejezetében sűrűsödnek. Már címében is jelzi, hogy beidegződött sztereotípiák és valóságos tények kerülnek itt szembe egymással. „Bohém, polgár, értelmiségi?" - teszi fel a kérdést. A szerző által felsorakoztatott adatok, érvelések, elemzések meggyőző hatása következtében az olvasónak el kell búcsúznia a világ zene- és irodalmi alkotásaiban megjelenített, édes-bús előadású művész-alakjaitól. A dualista kor, hivatásos festői, szobrászai már nem bohém alakok, hanem egy polgári társadalom tagjai, akik ennek megfelelő módon élnek is. Ez derül ki a kötet II. fejezetének felsorakoztatott adataiból, amelyeket az olvasónak is el kell fogadnia. A szerző szakszerűségét jelzi, hogy nem csak forrásairól ad számot, amelyek között korábban kellően fel nem tárt csoportok is vannak, hanem a módszertani problémákat is jelzi. Jól határozza meg, hogy ki tekinthető képzőművésznek a 19-20. század fordulóján, s hogy végül is az a 426 személy, akiről ír, olyan festő és szobrász, akinek már létalapja a művészetből származó jövedelem. A 426 fő felderítése annál inkább üdvözlendő, mivel utóbb kiderül, hogy a „káderozásukhoz" szükséges adatokat távolról sem valamennyiükről sikerült felkutatnia a szerzőnek. A hiátusok elég nagyok. Ami az apák foglalkozását illeti, 17 százalékukat sikerült felderítenie, míg az iskolai végzettség esetében ez 40%-ra sikerült. Nyilvánvaló, hogy további kutatások elősegíthetik a most mozaikszerű adatok közelebb hozását egymáshoz. Végig követve a II. fejezet adatait, értelmezéseit, kétséget kizáróan áll az a megállapítás, hogy Szívós Erika reális, a korabeli viszonyoknak megfelelően képet állít elénk. Érdemes egy-egy esetben összevetni különböző kategóriában felvonultatott adatait. Ilyen lehet a származás és tanultság összevetése. Megállapítása szerint festők, szobrászok főleg a középosztályi, értelmiségi rétegekből jöttek (61%), míg a korszak átlagához mérten kimagaslóan magas közöttük (46%) az érettségizettek aránya. Ha csak nem egyszeri, őstehetségről van szó, akkor a művészeti tanulmá-