Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - Vári, András: Herren und Landwirte. Ungarische Aristokraten und Agrarier auf dem Weg in die Moderne (1821-1910) (Ism.: Ö. Kovács József)

211 TÖRTÉNETI IRODALOM foglalkoztatottak körében. Mindez azonban alapvetően másként volt a szerző által kutatott korszakban, amikor a társadalomnak mintegy kétharmada az agrárvilágban tevékenykedett. Azért is jelentős az 1997-ben elkezdett alapkutatás szellemi teljesítménye, mert egyrészt újdonságokkal szolgál az agrártörténet számára, másrészt azok szereplőit kiemeli a történetkutatás marginalizált helyzetéből. Harmadrészt olyan, több történelmi korszakon átnyúló „történetet" mond el nekünk, amely a politikatörténettel foglalkozók számára is releváns. A szerző a bevezetőben és a zárófejezetben is hangsúlyozza, hogy az általa leírtakat nem egy megszokott önképként, mintegy csak magyarországi történetként kívánja elmondani. Ennek a szándéknak megfelelően a német nyelven olvasókat sem akarja egy idegen világba vezetni, azt feltételezve, hogy a németországi intézményes sajátosságok és a társadalomtörténeti alapszerkezet lehetővé teszi az összehasonlítást. Elbeszélésének kulcsszereplői arisztokraták, parasztok, polgárok, gazdatisztek, értelmiségiek, vállalkozók, akik mindazonáltal egy rendhez, egy valláshoz és egy nemzethez tartozónak vélték magukat. A történetek három fő vonal mentén bontakoznak ki. Az első a mezőgazdaság fejlődése a világpiaci integrálódás időszakában. A „fejlődés" kifejezést olvasva talán megütközhetünk, de az összességében árnyalt elemzésekből kiderül, hogy a szerző nyilvánvalóan tisztában van ennek tartalmi jelentésével, így a változás fogalmától való különbözőségével is. Ezzel együtt, talán célszerű lett volna markánsan utalni a problematika nézőpontot is tükröző jelentőségére (lásd például a technikai fejlődés és a társadalmi változás kérdéskörét). A komplex szemléletmód és a kortársi életvilágok sokoldalú értelmezése, az ábrázolás többszólamúsága a kezdő fejezetektől megmutatkozik. Az 1830-as évek Magyarországának gazdasági, demográfiai növekedése, infrastrukturális fejlődése, urbanizálódása és kapitalizálódása — amit a polgárosodás gazdasági alapjaként határozhatunk meg — olyan keretfeltételként jelenik meg, amely a német olvasóközönség számára is érthetővé teszi a domináns tényezőket. A kifejtés ívének mintegy a másik végén megjelennek az agrárvilág 1880-as évektől nem csupán a gabonaválsággal jellemezhető konfliktusai. A szerző ehhez az — utótörténeti perspektívából jóval egyértelműbben látható — folyamathoz köti egyik tézisét, amely úgy hangzik, hogy a kortársi agrártermelők a jövedelemingadozást sokkal veszélyesebbnek tartották, mint ahogy ezt a jelenséget a historiográfiában eddig megjelenítették. Ennek okaihoz tartozott többek között az 1873 utáni kiábrándultság és kapitalizmuskritika, amikor még sokan elképzelhetőnek gondolhatták a világpiaci folyamatok hatékony befolyásolását. Olvasóként úgy látom, hogy a szerző egyik fő ábrázolási technikai erőssége az, hogy a kortársi kontextusokat plasztikusságában megjelenítve, folyton figyel a gazdasági változások és társadalmi szerepvállalások kölcsönhatásos módosulásaira, pontosabban arra, hogy a történetek szereplői hogyan igyekeztek saját helyzetüket és tevékenységüket új módon meghatározni. Ennek tükrében az agrártermelő arisztokraták nagymértékben akartak és tudtak alkalmazkodni a változásokhoz, persze például a németországihoz képest jelentős késéssel. A könyvbeli történetek második fő szála az arisztokrácia társadalmi integrációs szerepével foglalkozik, amely problematika értelmezésében a szerző hasznosítja a főként német kutatási eredményeket. A jóval korábbi hazai és külföldi torzító értelmezéseken túllépve az arisztokrácia nem vagy nem csupán csökevényként jelenik meg a modernizációs értelmezésben, hanem aktív szereplőként. A modern és modernitás kifejezések egyfajta állandósult viszonyítási ponttá váltak a társadalomtudományos történetírásban is. Sokszor azonban anélkül, hogy a fogalmak kortársi, a konkrét történelmi szereplők gondolkodási horizontján és cselekvéseiben bemutatnánk a történeti elemeket. Vári András, szerintem hiányolhatóan, nem fejti ki a modernitás — akár ideáltipikus — jegyeit, azok inkább az egyes fejezetekben kibontakozó, problémacentrikus történeti tablókon érzékelhetők. így például hangsúlyosan megjelenik az, hogy a magyar arisztokrácia 1848 előttre visszanyúlóan a modern társadalmi normák jelentős részét elfogadta, támogatta, mint például a jogegyenlőséget és az annak megfelelő politikai formációkat, bár azokban sokszor nem közvetlenül vett részt. A szerző által harmadikként felvett történeti szál az agrárértelmiségi, gazdatiszti csoportok élethelyzetének kérdéseit, a piaci termeléssel és az arisztokráciával összekötött felemelkedésüket követi nyomon. Ók napi szinten igazgatták a nagybirtokokat. Bár 1848 táján a papok és a jogászok utáni harmadik legnagyobb értelmiségi csoportnak számítottak, professzionalizációjuk azonban jóval kisebb volt. A szerző a különböző gazdaság- és társadalomtörténeti szálaknak kölcsönhatásos formáit és egyre több magyarázati lehetőségét keresi, elismerve, hogy ennek az egyik ára az, hogy — például a parasztok és urak közötti, vagy a nemzetiségi — konfliktusokat kénytelen volt hanyagolni. Utótörténeti perspektívából a társadalmi integrációs folyamatok a századfordulóig — részlegessé-