Századok – 2010
KÖZLEMÉNYEK - Somorjai Ádám - Zinner Tibor: Washingtonból jelentjük. A budapesti amerikai nagykövetség Mindszenty bíboros tevékenységére vonatkozó, 1971-ben keletkezett iratai
A BUDAPESTI AMERIKAI NAGYKÖVETSÉG ÉS MINDSZENTY BÍBOROS 1971-BEN 171 Mindszenty utólag azt állítja, hogy nem ismertették vele a magyar kormánnyal 1971. szeptember 9-én kötött megállapodás tényét és a személyével kapcsolatos megkötést, miszerint az Apostoli Szentszék ígérete értelmében ő, külföldre távozása után, tartózkodni fog a magyar politikai rendszer elleni megnyilatkozásoktól. A történeti irodalom, mint láttuk fentebb, ezt az állítását is átvette. A források természetesen sok mindenről nem beszélnek, így vélelmezhető ugyan, de nem bizonyítható, hogy kapott-e mégis erre vonatkozó információkat, akár magától a Szentatyától, kijövetele után, a Vatikánban. De adventi lelkipásztori körlevele után, amely — az osztrák-magyar határ elismerésének kétségbevonása körüli értelmezési vitában — kisebb politikai vihart kavart Ausztriában, 1971. december 14-i keltezéssel levelet kapott a pápától. Mint föntebb már idéztük, e levél harmadik bekezdése így hangzik: „Ismeretes előtted a helyzet, amely nem csupán sok bölcsességet, hanem a magunkra vállalt felelősség megtartását is megkívánja, amelyben az Apostoli Szentszék [megítélése] Magyarországról való távozásod után és jelenlegi cselekedeteid alapján forog."11 2 A pápai megfogalmazásból egyértelmű, hogy úgy gondolta, Mindszenty tisztában van az Apostoli Szentszék kényes helyzetével, amelybe vele kapcsolatban került - ám ennek az utalásnak csak akkor van értelme, ha feltételezzük, hogy valamit mondott neki ezzel kapcsolatban Rómában. Az idézett kitételt Mindszenty utólag nem vonta kétségbe, és bármilyen nehezére esett is, elviselte a rá kimért pápai cenzúrát. Mi több, a „condicio" szó harmadik jelentése szerint akár úgy is fordíthatók a pápa szavai: „Ismeretes előtted a megállapodás..." Mindebből arra következtethetünk, hogy a szeptember 9.-december 14. közötti időszakban jelen volt valamiféle bizonytalanság ebben a kérdéskörben. Mindenesetre annyira nem volt világos a helyzet utólag sem, hogy ki mivel volt tisztában, hogy amikor az emlékiratok szerzője megírta „maga mentségét", bizonyára hitte már, hogy nemcsak áldozata lett az eseményeknek, de mégcsak nem is tájékoztatták róla. Az emlékiratok szerzőjének az volt a fő törekvése, hogy az általa megélt és megszenvedett eseményekkel kapcsolatban ismertesse saját álláspontját, és ezáltal maga alakítsa ki azt a képet, amelyet az utókor szemében — nagyobb szóval: a történelemben — önmagáról láttatni akart. Ez teljes mértékben sikerült is neki: több mint egy nemzedéknyi ideje azt a helyet foglalja el a kulturális emlékezetben, amelyet emlékirataiban a maga számára kijelölt. Az emlékirat azonban — erről is volt már szó — lényegét tekintve szubjektív műfaj: arra való, hogy a szerző utólag igazolja saját álláspontját. Persze ritka az az eset, amikor az emlékező tudatosan meg akarja téveszteni utókorát, és így természetesen tiszteletet érdemel minden memoár-szerző szokásos hitvallása, hogy csakis az igazat, a tiszta igazat fogja megírni. Mégsincs olyan emlékirat, amiben a szerzői szubjektum ne rajzolná át valamennyire a valóság objektív képét. Az irodalomtörténészek által jól ismert jelenségre így figyelmeztet pl. Balázs Imre József: „Az egyes szám első személyű elbeszélésre hajlamos rá-112 Somorjai A.: Sancta Sedes i. m. 122. Ld. még: Somorjai A.: Ami az emlékiratokból i. m. 132.