Századok – 2010
TANULMÁNYOK - Konrád Miklós: Vallásváltás és identitás. A kitért zsidók megítélésének változásai a dualizmus korában
VALLÁSVÁLTÁS ÉS IDENTITÁS 11 felsőbb körök nem fogadják be, vagy ha látszólag be is fogadják, magukkal egyenrangúnak soha nem ismerik el, a konvertita társadalmilag légüres térbe kerül, miközben ősei hitének megtagadása még gyakran szakmai előnnyel sem jár, sőt, alkalmasint meg is nehezíti előmenetelét. Mindennek eredményeképpen a hitehagyás a zsidót „gyanakvó, elégedetlen, irigy és kimondhatatlanul boldogtalan emberré" változtatja, lelki ronccsá, akinek „örökös törekvése, hogy bebizonyítsa az embereknek, hogy ő nem az, aki".4 9 A kitérés következményeiről kifejtett argumentáció annyiban egyezett a kortársak nézetével, illetve a közvéleménynek a kortársak nézeteit illető megítélésével, hogy a konvertiták zsidó származását a társadalom számon tartotta,5 0 Feledésbe merüléséhez több nemzedék kellett, vagyis kijátszható kártya maradt nem csupán a kitért zsidó, de gyermekei, sőt unokái ellen is.5 1 A keresztény elit köreibe való befogadás viszont nem volt oly lehetetlen, mint azt a neológ értelmiség állította, noha nem vitás, ha a kitérés megkönnyítette is, önmagában nem garantálta a befogadást, amely függött az áttérés idejétől is (minél korábban következett be, annál „sikeresebb" volt), a kitérő családi viszonyaitól (a nemesi eredetű, illetve főúri családokba való beházasodás megkönnyítette az elfogadtatást), illetve bizonyos szimbolikus értékű kompenzációs gesztusoktól (eltávolodás az üzleti élettől, versenylovak futtatása, keresztény felekezeti alapítványok anyagi támogatása, esetleg némi szolid antiszemitizmus).5 2 Végül, a neológ értelmiség érvelése, miszerint a kitérés végső soron haszontalan, mert eredménytelen, logikai zátonyra futott, hiszen ha így lett volna, a feltételezetten csupán számító érdekből kitérő zsidók nem tértek volna ki. Szemben saját állításával, miszerint „a legtöbb esetben keserves csalódás várja a kitérőt",5 3 olykor a neológ értelmiség is kénytelen-kelletlen elismerte: bár a vallásváltás nem változtat a zsidó egyéni értékén, „mihelyt keresztény alapra 49 Szabolcsi Miksa: A hitehagyás és a nevelőnőképző. Egyenlőség, 1901. ápr. 28. 1-2. 50 A jelenség már a magyarországi kitérések első jelentősebb hulláma, vagyis az 1840-es évek idején irodalmi klisének számított. „Atyám még mint gyermeket megkereszteltetett ugyan — jelentette ki Czakó Zsigmond egy 1847-es darabjának kitért zsidó szereplője —, de a keresztvíz a zsidó nevet nem mosta le." Czakó Zsigmond: A könnyelműek. [1847.] In: t/ő: Összes művei. Sajtó alá rendezte Ferenczy József. I—II. köt. Bp., Aigner Lajos, é. n. [1883-1884.] 1. köt. 326.; A dualizmus korát illetően 1. még: Egy zsidó asszony levele. Fővárosi Lapok, 1884. jan. 19. 100-101.; Hentaller Lajos: Politikusaink pongyolában. Tollrajzok a képviselőházból. Bp., Kókai Lajos bizománya, 1886. 66.; Pulszky Ferenc: Májusi liberalizmus. Pesti Hírlap, 1892. máj. 26. 2.; Hegyesi Spitzné: A Dóczi-lázról. Kakas Márton, 1902. ápr. 20. 6.; Szász Zoltán: Zsidók és nemesek. Világ, 1910. máj. 13. 5-6.; Kun Andor: Politikusok pongyolában, Bp., A Vidám Könyvtár Kiadóhivatala, é. n. [1913.] 20., 23. 51 William D. Godsey Jr.: The Nobility, Jewish Assimilation and the Austro-Hungarian Foreign Service in the Late Imperial Era. In: Austrian History Yearbook 27. (1996) 155-180. 52 Iß. Ábrányi Kornél: Régi és új nemesek. Eredeti regény. Bp., Athenaeum, 1881. 9.; A budapesti társaság, Bp., Pallas, 1886. 427., 449-450., 453.; Dóczi Lajos: Vegyes párok. Bp., Ráth Mór, 1889. 174.; Zay Miklós gróf: Zsidók a társadalomban. Huszadik Század 4. (1903: 12. sz.) 961.; Dr. Radó Sámuel: Két levél. In: Uő: Politikai jelszavak. Bp., Franklin, 1912. 233-237.; Bíró Lajos: Fülöp és Marianne. In: Uő: A fekete ostor és más novellák. Bp., Singer és Wolfner, 1911. 25-32.; Báró Harkányi János. A Pénzvilág, 1913. júl. 19. 876.; Bródy Sándor: Timár Liza. Erkölcsrajz. Bp., Singer és Wolfner, 1914. Varga L.: A hazai nagyburzsoázia i. m. 79.; Karády Viktor: Asszimiláció és társadalmi krízis. In: Uő: Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Bp., Cserépfalvi, 1997. 132. 53 Elszakadók és renegát-toborzók. Egyenlőség, 1909. márc. 7. 1., 3.
