Századok – 2010
TANULMÁNYOK - Szabó András Péter: Menyegzőtől mennyegzőig. Gondolatok a házasságkötési szokásrend magyarországi fejlődéséről
MENYEGZŐTŐL MENNYEGZŐIG 1065 lasztika köpenyébe burkolva továbbélt a középkori kánonjogban, és onnan az alapszerkezet érintetlenül átkerült az evangélikus egyházjogba is. A házasságkötés két fázisából mindvégig az első marad a házasságkötő erejű. A legáltalánosabb germán házasságkötési formában (Muntehe)13 0 ez az első fázis az eljegyzés (Verlobung), amelyet a két nagycsalád szóbeli szerződés formájában köt meg egymással (később a vőlegény is cselekvő szerephez jut), a második fázis pedig a menyasszony, illetve a felette gyakorolt gyámi jogkör szertartásos átadása a vőlegény számára (Trauung). A házasságot Sohm elmélete szerint a Verlobung hozza létre,131 ám pusztán negatív hatással, meghatározva azt, hogy más személlyel nem léphetnek hasonló viszonyra, majd a Trauung mint végrehajtási cselekmény során jelenik meg a pozitív hatás: nevezetesen a házastársi életközösség (Ehegemeinschaft). A Gratianus-féle kánonjogi conjugium initiatum nem lenne más, mint a germán Verlobung, a conjugium perfectum pedig lényegileg megfelelne a germán Trauungnak.132 A különbséget mindössze az jelentené, hogy a kánonjogban a Trauung jogi funkcióját az elhálás (matrimonii consummatio) veszi át. Sohm azt is határozottan állította, hogy a párizsi iskolának a 12. században hivatalos állásponttá emelkedett distinkciója írott malaszt maradt: a római jogi eredetű sponsalia de futuro (a mainak megfelelő eljegyzés) a gyakorlatban nem honosodott meg, és a középkor folyamán csak egyetlen, házasságkötő erejű eljegyzés létezett133 - ezt tanúsítanák azok a számos germán és újlatin nyelvben felbukkanó szavak is, amelyek egyaránt jelölhetnek házastársat és jegyest, illetve eljegyzést és házasságkötést. Sohm arra is talál magyarázatot, hogy a 12. század nagy reformja után elterjedő egyházi szertartás mint kiegészítő elem miért a végrehajtási cselekménynek minősülő második fázishoz kapcsolódik a házasságot valójában létrehozó eljegyzés helyett: szerinte már régóta a Trauung napján tartották a házasságkötés világi jellegű ünnepélyét, azaz a szűkebb értelemben vett lakodalmat (Hochzeitsfeier), és logikusnak tűnt, hogy az egyház ünnepi alkalma is ehhez kapcsolódjon.134 A végrehajtási elem és az egyházi szertartás összekapcsolódásával azonban éppen a házasságkötő cselekmény, a jogi szempontból döntő eljegyzés maradt kívül a szabályozáson, és ez az egyház teljes eszköztelenségét eredményezte. A tanulságot a katolikus egyház a tridenti zsinaton vonta le: elvégezte a kánonjogi házasság első lényeges módosí-130 A germán házasságkötés különböző válfajairól: HRG I. Bd. 810-818.; Duby, G.\ A lovag i. m. 48-53. 131 Sohmnak a Verlobung házasságkötő hatására vonatkozó elméletét Hans Bächtold is elfogadta svájci forrásanyagra épülő, kitűnő munkájában: Bächtold, H.: Die Gebräuche i. m. 210-211. -Sohmnak a germán házasságkötési cselekmények jogi tartalmáról adott értékelése egyébként nagyon hasonlít a zsidó házasságkötés elemeinek hagyományos értékelésére. A zsidóknál is az eljegyzés (aras) teremtette meg a házasságot. Tamar Somogyi: Die Braut im Alten Testament. In: Die Braut. Geliebt, verkauft, getauscht, geraubt i. m. Bd. 1. 141-142. 132 Sohm, R. Trauung und Verlobung i. m. 61-62. 133 Uo. 74-108. 134 „Auch darin hatte sie [die Kirche] sich wesentlich an weltliche Sitte angeschlossen, dass sie, wie soeben gezeigt, nicht den Tag der Verlobung, das heißt den Tag der Eheschließung, sondern den Tag der Traaung zur kirchlichen Feier erwählte. Der Trauungstag war schon seit alter Zeit der „Hochzeitstag", daß heißt der Festtag weltlicher Sitte, und wie der weltliche, so sollte er auch der kirchliche Feiertag sein." Sohm, R: Das Recht der Eheschließung i. m. 187.
