Századok – 2010
TÖRTÉNETI IRODALOM - Häuser - Namen - Identitäten. Beiträge zur spätmittelalterlichen und frühneuzeitlichen Stadtgeschichte. (Ism.: Tózsa-Rigó Attila)
999 TÖRTÉNETI IRODALOM HÄUSER - NAMEN - IDENTITÄTEN Beiträge zur Spätmittelalterlichen und Frühneuzeitlichen Stadtgeschichte Szerk. Karin Czaja - Gabriela Signori (Spätmittelalterstudien Bd. 1.) UVK [Universitätsverlag Konstanz] Verlagsgesellschaft mbH. Konstanz 2009. 174 o. HÁZAK - NEVEK - IDENTITÁSOK Adalékok a késő középkori- és kora újkori várostörténethez A Karin Czaja és Gabriela Signori szerkesztésében megjelent kötet a késő középkori és kora újkori várostörténet eddig nem kellő mélységben vizsgált területét érintő tanulmányokat tartalmaz. Az ún. névjog csak a 19. századtól nyert pontosan körülhatárolható formákat Európában. Ettől az időszaktól datálható a késő középkorra és a kora újkorra jellemző többnevűségnek a fokozatos eltűnése is. A folyamat hátterét vizsgálva a házak késő középkori névhasználatát kell ismernünk. Az egzakt névjogi meghatározások eleinte nem személyekhez, hanem tulajdonhoz, leginkább ingatlanhoz kötődtek. A nagy társadalmi mobilitást mutató késő középkori városokban az ingatlanforgalomnak igazgatástechnikai ellenőrzése egyre inkább megkívánta a jól követhető névhasználatot. A háznevek jobb támpontnak mutatkoztak, mint a folyamatosan cserélődő tulajdonosok nevei. A kötet három nagy tartalmi egységre oszlik, három-három tanulmánnyal: 1) Ház és identitás; 2) A ház, mint az emlékezet hordozója; 3) Ház és uralom. H. J. Gilomen tanulmánya — egyfajta második bevezetőként — egyik nagyobb egységbe sincs besorolva, témáját tekintve is elkülönül azoktól. A társadalmi mobilitás és a családi identitás kapcsolatát elemzi. A délnémet térségben az európai városokra általánosan jellemző demográfiai viszonyokat mutat ki: kiscsaládi forma, alacsony gyermekszám. Emellett hangsúlyozza a városokra jellemző magas fluktuációt. Bázel polgárcsaládjai például a késő középkorban száz év leforgása alatt szinte teljesen kicserélődtek. A diszkontinuitás eredményezte népességveszteséget a városba irányuló migráció pótolta. A Gilomen által vizsgált másik témakör a városon belüli mobilitás. Némileg meglepő, hogy Zürich lakosságának fele az adólisták szerint igen rövid, kétéves időintervallumon belül lakóhelyet váltott. Kizárólag a vagyoni elitre volt jellemző, hogy egyetlen házhoz kötődtek a családok. A legnagyobb mobilitás az alsó- és a középosztály körében mutatható ki. Végül a tanulmány harmadik egysége az ingatlanviszonyokat elemzi. Többek között közepes nagyságú városokban vizsgálja, hogy egy házra hány háztartás jutott. Figyelembe véve a további tanulmányok tartalmi „összetartozását", megkérdőjelezhető Gilomen tanulmányának a kötet elejére történt illesztése. A Ház és identitás blokk első tanulmányában Kathrin Stutz a házjegyek jelenségét tárgyalja. Cáfolja C. G. Homeyer elméletét, miszerint a házjegyek ténylegesen az ingatlanhoz kötődtek volna. Stutz — északnémet és skandináv területeken végzett kutatásaira támaszkodva — hangsúlyozza, hogy minden újonnan beköltöző család saját jelzésével látta el a birtokába jutott ingatlant. A házjegyek jelentősége tehát az ekkoriban kialakuló családi címerhasználat analógiájaként értelmezhető. Formaviláguk ugyanakkor nagy változatosságot mutat. Egy családon belül az egyes tagoknak sem volt kötelező ugyanazt a jegyet használni. A címerhasználathoz hasonlóan tehát itt is egyre fontosabb tényezőként jelenik meg az individualizáció. Wolfgang Schmid írásában a kölni Hermann Weinsberg családi krónikájában szereplő házjegyeket és címereket vizsgálja. A krónika átfogó képet nyújt a 16. századi Köln politikai és családi viszonyairól. A forrás alapján a szociális felemelkedés és lesüllyedés kérdése is jól vizsgálható. A krónikás számára a ház és a család kapcsolata ugyancsak kiemelt jelentőséggel bírt. A házjegyeknek több funkciója mutatható ki. Jelölhették többek között magát az ingatlant és annak határait, de értelmezhetők öröklődő családjegyekként is. Schmid az áru(véd)jegyeket hozza fel analógiaként, amelyek amellett, hogy magát az árut jelölték az egyes (kereskedő)család tulajdonjelölő funkciójának is eleget tettek. A szerző bemutatja azt a folyamatot, melynek során a házjegyek családi címerré alakultak át. Az ingóságok esetében a tulajdonjelölő funkcióban a házjegyet a családi címer váltotta tehát fel. Schmid olyan különleges esetet is említ, amikor egy lakóház ablakába illesztett üvegcserepeken ábrázolt címerek nemcsak tulajdonjelölő funkciót láttak el, hanem azt is jelezték, hogy ki ajándékozta a ház lakójának az ingatlant. A polgári reprezentáció az egyházi szférában is megtalálható, nevezetesen a templomok számára adományokat tett családok címerei templomi üvegablakokon vagy sírköveken jelennek meg.
