Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Ebendorfer, Thomas: Catalogus praesulum laureacensium et pataviensium (Ism.: Tringli István) II/497

A katalógus műfaja szinte kínálta magát arra, hogy 1464, azaz Ebendorfer halála után is folytassák. A ránk maradt nyolc kézirat többségében további történeti bejegyzések találhatók, né­melyek egészen a 16. század közepéig terjednek. E bejegyzéseket azonban a kiadás nem tartal­mazza. Mivel a kéziratok egy része másodpéldány, ezért a kiadásban négy kézirat variánsait tün­tették fel. A katalógus kiadója, Harald Zimmermann a kiadás alapszövegének, a müncheni levél­tárban, az egykori hercegi titkos családi levéltárban őrzött 16. századi kéziratot választotta. A kiadás előszavában gondolatébresztő fejtegetést olvashatunk Ebendorfer, sőt általában a középkori szerzők munkamódszeréről. A forráskutatásban erről két elképzelés merült fel. Az egyik szerint a szerzők írópultjukra nagy számban felpolcozták azokat a kódexeket, amelyekből dolgoztak, és tartva magukat az időrendhez, ha kellett, újra meg újra felütötték ugyanazt a köte­tet, vagy elővettek egy másikat, hogy abból hosszabb-rövidebb részeket emeljenek át saját mű­vükbe. E módszer alkalmazásának nemcsak a rendelkezésükre álló művek szabtak határt, hanem az előttük levő asztal vagy írópult nagysága is. A másik feltételezés szerint a szerzők hatalmas cé­dulagyűjteménybe vagy ívekre kimásolták az őket érdeklő részeket, és ezeket foglalták egységes szerkezetbe. Mivel azonban egyetlen ilyen gyűjtemény sem maradt ránk, főleg a korábbi évszá­zadok drága íróanyagjai mellett amúgy is rendkívül költséges eljárás lett volna, Zimmermann ez utóbbi feltételezést egyértelműen elutasította. Érvelése Ebendorfer e művére nézve elfogadható is, más történeti művek keletkezésére azonban már csak óvatosan alkalmazható. Szerinte ugyan­is a szerző a katalógus egyes részeinek elkészítésekor mindig csupán egy-két műre hagyatkozott, újakat csak akkor vett elő, ha újabb történeti korszakhoz érkezett. Ebendorfernek legfeljebb há­rom kódex fekhetett egyszerre a keze ügyében, zárja le gondolatsorát Zimmermann. A passaui püspökség története régóta foglalkoztatja a magyar kutatást, elsősorban azért, mert a magyar államalapítás évtizedeiben fontos események történetek a püspöki székvárosban. Alighogy a magyar követek 973-ban megjelentek I. Ottó császár előtt Quedlinburgban, és kide­rült, hogy a Birodalom egykori ádáz ellenségei a császár barátai lettek, és hajlandók felvenni a ke­resztséget, Salzburg és Passau, az a két birodalmi egyház, amely a magyarok bejövetele előtti Ka­roling-kori Pannóniában joghatósággal rendelkezett, magának követelte a magyar térítés felügye­letét, egyben ki akarták terjeszteni egyházmegyéjük határait a magyarok által megszállt terüle­tekre. Passauban élt egy történelmi hagyomány, mely szerint az egykori Noricum provinciában fekvő Lauriacum püspökei a passaui püspökök elődei voltak, akik a népvándorlás viharai alatt menekültek a biztonságosabb Passauba. Lauriacum, a későbbi Lorch a mai Enns területén fek­szik, és dunai hajóúton jó száztíz kilométer választja el egymástól a Duna és az Inn összefolyásá­nál fekvő Passaut az Enns folyó torkolatától. Passau I. Ottó-kori püspöke, Pilgrim több pápai ok­levelet hamisított, amelyek az egykori Pannónia egy része feletti jogigényét igazolták. Pilgrim ha­misításaival a passaui történelmi emlékezetben új korszak kezdődött, nem egyszerűen a lorchi kontinuitás lépett új szakaszába, hanem átértékelték a püspökség egész korai történetét. Ez az új hagyomány a későbbi évszázadokban tovább fejlődött. Ebendorfer művében megtalálhatjuk en­nek a történelmi emlékezetnek fontos elemeit, például azt, hogy a lauriacumi püspökség határai keleten a sillarusok vagy sillanusok sánca (fossatum Sillarium alias Sillanum) nyugaton pedig a Lech folyó volt, vagy azt, hogy Lauriacumhoz 22 alárendelt püspökség tartozott, köztük a pannóniai Győr is, vagy a középkori translatio-elmélet helyi alkalmazását, Lorchnak az egykori suffraganeus Passauba való áthelyezéséről (Laureacensis metropolis ad Patauiam sibi suffraganeam sit translata). Ebendorfer, igaz, néha csak kivonatosan, közölte Pilgrim hamisítványait, amelyek hitelességében nem kételkedett, ezek mellett bőségesen hivatkozott más oklevelekre is. A korai magyar történet kutatóit természetes az érdekli, hogy Ebendorfer művének kriti­kai kiadása szolgáltat-e új adalékot a passaui hagyomány, Pannónia és a magyar törzsek történe­téhez. A katalógus korábbi kiadásai már bizonyossá tették, hogy Ebendorfer kezében nem fordul­tak meg olyan művek, melyek nem maradtak korunkra és valódi újdonságot tartalmaztak volna. A kritikai kiadás végigolvasása után az a vélemény alakult ki a recenzensben, hogy Ebendorfer e műve korai részeinek jelentősége a lorch-passaui hagyomány középkor végi továbbfejlesztésében rejlik, nem pedig abban, hogy ad-e bármi újat a korábbi szerzőkhöz képest. A továbbfejlesztés je­lenthetett tartalmi újragondolást, stiláris és nyelvi kiegészítést. A tartalmi továbbgondolás egyik legérdekesebb része Pilgrim püspök történetének elbeszélése után kezdődik. Ebendorfer félig a középkor végi, félig a korai humanista történeti kritika módszerét követte, amikor hosszasan el­mélkedett azon a súlyos kérdésen (questio gravis), hogy a passaui püspökök valójában mit tudtak megtartani ezekből a privilégiumokból. Nem is egy valóban súlyos kérdés következik, például, ho­gyan nem került ezek után Pannónia Passau fennhatósága alá, vagy hogy Passau püspökei mind-

Next

/
Oldalképek
Tartalom