Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Font Márta - Sashalmi Endre: Állam, hatalom, ideológia. Tanulmányok az orosz történelem sajátosságairól (Ism.: Makai János) II/493

líteni, hogy a következő tanulmány egy részlete fontos adalékokkal szolgál a fenti témához, mivel Font Márta a fejedelmek igazságszolgáltatásból származó jövedelmeinek és ingatlantulajdonának ismertetéséhez a Russzkaja Pravdát hívja segítségül. Sashalmi Endre jelentős mértékben az államfejlődés és a politikai gondolkodás kérdéseit kutatja, következésképpen egyes írásai elméleti jellegűek. Jó példa erre az orosz államfogalom kialakulásának sajátosságait vizsgáló, rövid terjedelme ellenére sok szakirodalmi hivatkozást tartalmazó, nehéz nyelvezetű tanulmány. A Jó cár" eszméje a Romanov-dinasztia alatt, 1613-1905 című munkájában azonban bizonyítja, hogy akár eszmetörténetről is lehet érdekfeszítően írni. Már az első mondattal, egy idézettel felkelti az olvasó figyelmét. (Azt viszont nem tudni, hogy Mihail Gorbacsov szavait miért éppen Cynthia Whittakertől idézi.) A kronológiai keretek 1613-tól 1905-ig terjednek, vagyis Mihail Romanov cárrá választásától az első orosz forradalom kezdő évéig, bár az 1905-ös évhez a szerző nem ragaszkodik mereven. Az utóbbit azért tartja célszerűnek, mert a Gapon pópa nevével fémjelzett petíció jól visszaadja, milyen formaváltozáson ment keresztül a „jó cár" eszméje a Romanovok alatt. Ugyanis mind a rendet teremtő, problémákat orvosló, igazságos uralkodó, mind a közjón munkálkodó, reformer cár képe egyértelműen megjelenik benne. Azért is tartja indokoltnak az 1905-ös évvel való zárást, mert a forradalom utáni időszakban a kormányzat nem tudta kihasználni az orosz monarchizmust arra, hogy, úgymond, „eladja" a cárt a közvéleménynek, és ezáltal megerősítse az uralkodó iránti lojalitást. A tanulmányra azért alkalmazható az érdekfeszítő jelző, mert Sashalmi Endre a megállapításait forrásrészletekkel (például a Mihail Romanovhoz érkezett küldöttség szavaival) és konkrét események (például a virágvasárnapi körmenet) leírásával támasztja alá. A híres kérvényből a szerző ugyan túl hosszan idéz, de ennek a magyarázatát is megadja: „Gapon pópa petíciója tehát egyaránt tartalmazza az orosz gondolkodás mélyrétegeit a cári hatalomról, valamint a Nyugatról átvett korabeli alkotmányos, sőt demokratikus eszméket". (192. o.) Sashalmi Endre azt is megmutatja, hogy a nagy ívű áttekintések mellett, az aprólékosabb munkát igénylő elemzések készítése sem áll távol tőle. Egyik írásában ugyanis az 1649. évi orosz törvénykönyvet vizsgálja. Nyilván azért foglalkozik az Ulozsenyije nevet viselő jogi dokumentummal, mert ez az első, amely már külön kategóriaként kezeli, és minőségileg más bűncselekményként fogja fel például az árulást, továbbá a politikai bűncselekmény kategóriájába tartozó esetek „viszonylag teljes" felsorolását adja egy külön fejezetben. Magát a politikai bűncselekményt a törvénykönyvben átfogóan „az Uralkodóra vonatkozó tett vagy szó" kifejezéssel jelölték, amely a szerző szerint a korábbi megjelölések továbbfejlesztett és egyben standardizált változata volt. Ezt a megállapítást több mint 300 eset tanulmányozása alapján teszi. Úgy véli, nemcsak a terminológia, hanem az eljárás is Mihail Romanov alatt alakult ki. Az utóbbi három fő szakaszból (a feljelentésből, az eset kivizsgálásából és az ítélethozatalból) állt, és bevezetésének oka nyilvánvalóan a Romanovok ingatag legitimációjában keresendő. A szerző Simon Dixon több megállapítását is vitatja. Kétségbe vonja például, hogy az „állam" szó a törvénykönyvben kizárólag területi értelemmel bír, illetve problematikusnak tartja a hitehagyást a felségárulás személytelen formájának tekinteni a cár és az ortodoxia közti szoros kapcsolat miatt. Dixon nézeteit az Ulozsenyije II. fejezetének pontjaival és szakirodalmi hivatkozásokkal igyekszik cáfolni. Dixon másodikként említett nézetével kapcsolatban az alábbi álláspontra helyezkedik: „Egyértelmű tehát, hogy a hitehagyás bűnének személyes vonatkozásait nem lehet figyelmen kívül hagyni sem a moszkvai államban, sem másutt. Mindezek sok vonatkozásban cáfolják Dixon arra vonatkozó megállapításait, miszerint a politikai bűncselekmény felfogásában elmaradott lett volna a moszkvai törvénykezés" (205-206. o.). Sashalmi Endre másik kiemelésre érdemes következtetése az, hogy az uralkodó személyének előtérbe állítása nem volt kizárólagosan orosz sajátosság, bár a speciális közegben a személyes jelleg nyilvánvalóan erősebb volt, mint másutt. Végezetül még két megjegyzést tennénk. Az első stilisztikai jellegű. A kötetben szereplő írások a szakma művelői számára készültek, s elsősorban ők olvassák ezeket. A későbbiekben mégis jó lenne nagyobb hangsúlyt helyezni a gördülékenyebb stílusra és a bizonyítékként felsorakoztatott adatok részletesebb bemutatására. Ez az elvárás azért sem irreális, mert az egész gyűjteményt jellemző magas szakmai színvonal mellett néhány esetben mindkét szerző felvillantja, hogy akár száraz témáról is tud érdekesen írni. A másik megjegyzés a szerzők közötti együttműködésre vonatkozik. Maga a tanulmánykötet is ennek egyfajta bizonyítéka. Ugyanakkor Sashalmi Endre a kiadványban többször hivatkozik Font Mártán kívül Bebesi Györgyre, sőt, az utóbbi kollégájának egy információért külön köszönetét fejezi ki. Ez esetben azonban nemcsak perszonális együttműködésről van szó, hanem szervezetiről is, hiszen mindhárman részt vesznek a Pécsi Tu-