Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Christianization and the Rise of Christian Monarchy. Scandinavia, Central Europe and Rus' c. 900-1200. (Ism.: Veszprémy László) II/490

kerét elősegíthette, hogy bizonyos pogány elemek megszentelése révén azt a társadalom számára elfogadhatóbbá tették (turul monda, Árpád-sírja mellé templom építése, azaz a pogány múlt megkeresztelése és átemelése az új ideológiai koordináták közé, a vallási szinkretizmus jelenségeit erősítve). A vallási szembenállás igen gyakran politikai konfrontációhoz vezetett, s a pogány felkelések során ezek az elemek szétválaszthatatlanul összekeveredtek (Magyarország és Lengyelország). Az uralkodó és elitje megkeresztelkedését követően a legtöbb országban 50-100 évvel a társadalmat átjárta az új vallás, s csak különleges földrajzi viszonyok okozhattak jelentős eltéréseket, mint pl. Norvégiában a Saamik esetében, akiket csak a 17. században sikerül megtéríteni; vagy a jelentősebb pogány ellenállás Svédországban azt még egy évszázaddal késeltetni tudja. Hasonlóképpen - éppen nagyfokú uralkodói beleszólás eredményeként-, nem volt a siker meghatározó feltétele az önálló érsekség megalapítása, aminek vonatkozásában a vizsgált régió a legnagyobb szórtságot mutatja, a kivétel éppen Lengyel- és Magyarország, míg Dániában 1103 utánig, Norvégiában 1152-53-ig, Svédországban 1164-ig, Csehországban meg egyenesen 1344-ig kellett erre várni. Végül a bevezető arra is utal, hogy a térítés nem minden esetben járt együtt egy erős királyi hatalom és államiság megszületésével, amit a balkáni fragmentalizálódott politikai szerkezet, valamint a Balti tenger menti területek sorsa mutat. A legjelentősebb kivétel a folyamatban Litvánia esete, ahol a politikai központosítás éppen a pogány kultuszokhoz kapcsolódott, s számos térítési kísérlet és keresztes hadjárat (pl. Nagy Lajos magyar király részvétele) ellenére egészen 1386-ig váratott magára az ország betagolódás a keresztény Európába. Az izlandiak kivételes példája pedig azt mutatja, hogy a központi hatalom megléte hiányában is lehetséges volt a térítés, az előbbi példákkal szemben meglepően „demokratikusan", a népgyűlésen megtárgyalt és önkéntes módon. Az érem másik oldalán pedig azokat a népeket találjuk, akik a 12. századig ellenálltak a térítésnek, s osztályrészük az erőszakos térítés, elnyomás és önállóságuk felszámolása lett, amint az abrodritok és kúrok példája mutatja. A bevezető fejezet a téma elismert kutatója, Robert Bartlett (University of St Andrews) írta a pogányságból a keresztényégbe vezető átmenet jellemzőiről. Áttekinti és tipologizálja az írott és régészeti forrásokat, s nagy figyelmet szentel a továbbélő pogány kultuszokra vonatkozó leírásoknak. A hazai kutatási szempontokból külön is figyelemreméltó, hogy áttekinti a lóhúsevés, szinte az egész térségre kiterjedő szokását, s a keresztény törvényhozók által tilalmazott gyakorlatát. Teljesen igaza van, hogy a probléma nem a lóhússal volt, hanem az elfogyasztásához kapcsolódó áldozatok bemutatásról. A pogány szokások és kultuszok sokszor a babonák világába és rétegébe tevődtek át, amit már a keresztény klerikusok is sokszor néprajzi érdekességkének tekintettek. Ez a középkori értelmiségiek végső válasza arra a felismerése, hogy a keresztény királyságoknak volt pogány múltja, amit kellő „régiségbúvári" távolságtartással érdemes és illő megőrizni és bemutatni. Az egyes országok bemutatását Michael H. Gelting (Dán Nemzeti Levéltár, Koppenhága) kezdte meg, a Dániát bemutató tanulmányával. A dán történelemben az erős királyi hatalom gyökerei a 8. század elejéig nyúlnak vissza, ami az adókon és zsákmányon alapult, Német nyomásra Kékfogú Harald megtérésére 963 körül kerül sor, amit az 1042-ig tartó dán és angol dinasztikus kapcsolatok nyomán erős angol hatás követett, s az egészen a 12. századig nyomon követhető. Az 1160-as évek német orintáció-váltásáig, amit persze már a 11. század közepétől egyre erősödő német egyházi hatások előztek meg. Szintén Knud idejéhez kapcsolható a Rómával kialakított különleges kapcsolat, s a Péter-fillérek fizetése. Végeredményében radikális változásokat a dán monarchia számára a kereszténység megjelenése nem hozott, noha bizonyos, hogy igazgatási technikákat átvettek a nagyobb múlttal rendelkező keresztény királyságoktól. A népesség körében pedig még sokáig tovább élhettek a pogány szokások, amire hitelt érdemlően utalhat VII. Gergely pápa panasza, miszerint a dánok keresztény papjaikat hibáztatják a rossz időjárásért s a járványokért. Az időszakot mindvégig egy erős királyi befolyás jellemzi az egyházszervezet felett. Amíg Kékfogú Harald megtéréséről keveset tudunk, addig Nagy Knud idejében már jól kitapintható az angliai hatás. Érdekes, hogy kolostorokat all. század második felénél korábban nem nagyon alapítottak az országban, s a szerzetesség terjedése inkább a 12. századhoz kapcsolható. A dán királyi koronázások egyházi szertartásáról az 1170-es évektől lehet beszélni, amihez két királyi szent kanonizálása csatlakozott az első századokban: IV Knudé (1080-86), valamint Knud Lavardé (t 1131), s a keresztes hadjáratokon való egyetlen részvétel pedig I. Erikhez kapcsolható (1095-1103/4). Norvégiát Svere Bagge és Saebjorg Walaker Nordeide (mindketten Bergeni Egyetem) mutatta be. Norvégiát illetően az elbeszélő források, némileg a magyaréhoz hasonlóan a térítés gyors sikeréről beszélnek, a kezdeményező Jó Hakon (Hakon den Gode, 934 k.-961) tevékenysége után