Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Földes György: Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956-1989 (Ism.: Joó András) I/251

fogó történeti elemzést kínál az olvasónak. Az előzményeket összegző bevezető fejezetben Földes leszögezi, hogy — bár a könyv címe ezt sugallja — bizonyos történeti kérdések részletes bemutatására nem vállalkozik, így a kötettől nem várható összefüggő kép a magyar-román kapcsolatok részterületeiről. A gazdasági, politikai, kulturális és egyéb kapcsolatok, a romániai, illetőleg magyarországi belső viszonyok csak annyiban nyernek említést, amennyiben — a szerző meghatározása szerint — szerepet kaptak a „a nemzeti kérdésről szóló színműben", amelynek főszereplőjeként az „ország" jelenik meg, hol államként, hol szellemi vagy politikai elitként. Figyelemre méltó a szerzőnek ez a bevezető, módszertani célkitűzéseit tisztázó eszmefuttatása, ugyanis ráirányítja érdeklődésünket a hidegháborús korszak sajátos keretek között mozgó „nemzetállami" politikájának alapvető problémájára. Nem kerülhetők meg ugyanis a szovjet tömbön belül elhelyezkedő országok lépései, sőt az egész korszakot lényegileg meghatározó ideológiai kérdések. A politikai folyamatok, döntések mozgatórugóit ugyanis sokszor a marxista-leninista vagy épp a kimondottan sztálinista ihletésű világnézet kliséi, valamint az általuk determinált képmutató diplomáciai retorika mögött kell keresnünk. Az alapvető kérdés tehát az, hogy az adott történelmi keretek közt egyáltalán milyen mértékű volt a nemzeti, nemzetállami önérvényesítés, mekkora volt a tényleges mozgástér, az miként változott, illetőleg voltak-e ezen a téren jelentős különbségek az egyes országok között. Úgy tűnik, hogy a tárgyalt korszak döntő részében, külpolitikai téren és kifejezetten a nemzeti kérdést — a nyílt vagy látens nemzeti önérvényesítést illetően — Románia Magyarországgal szemben határozottabbnak mutatkozott és viszonylagosan nagyobb mozgástérrel is bírt. A kádári Magyarország lényegében defenzív pozícióban maradt, amiből nem is lépett ki a nyolcvanas évekig, amikorra viszont a nemzetiségi elnyomás már teljesen nyílt és agresszív formákat öltött Nicolae Ceau§escu vezénylete alatt. Egyúttal azonban — a helsinki folyamat eredményeként — a kisebbségek helyzetének felvetésére is több lehetőség nyílt már a nemzetközi színtéren. A kötetben megjelenő idézetek, a szereplők egymás mellé illesztett szemléletes mondatai gyakorta jól tükrözik azt a sajátos vergődést, amely a politikai realitások adta cselekvési kényszer, illetőleg a mindenkor kötelező monolit ideológia béklyói eredményeztek a magyar vezetőknél, de a különböző fórumokon megnyilatkozó szellemi elit esetében is. Az ideológia mindenhatósága alapján különült el a negatív előjellel említett „nacionalizmus" és a megengedett, többnyire a szocialista jelzővel használt „nemzeti érzület" vagy „hazafiság". Ebben a vonatkozásban igen szemléletes és elgondolkoztató Kádár János egyik 1959-ben, a Politikai Bizottság vitájában tett hozzászólása, amely a kötet szövegében talán kitüntetettebb helyet érdemelt volna egy lábjegyzetnél, minthogy a kétségkívül reálpolitikusi észrevétel remekül szemlélteti a brosúra ízű hivatalos közlések mögötti véleményeket. A PB nacionalizmusról folytatott vitájában Kádár elmondta, hogy a többség sem nem szocialista hazafi, sem nem „burzsoá nacionalista", hanem „tudományos világnézet nélküli" hazafias érzéseket táplál: „sok olyan ember van, akit ha megkérdeznénk, hogy helyesli-e a szovjet-magyar barátságot, azt mondaná, hogy igen. Megkérdeznénk tőle, hogy Kassát szerezzük-e vissza? Azt mondaná, hogy feltétlenül szerezzük vissza. Ezt nem lehet ellenséges elemnek venni." (31. o, 6. jegyz.) 1959-ben Magyarország és Románia merőben eltérő helyzetben volt. Kádárt és a magyar vezetőket 1956 után hálára is kötelezte a román vezetéstől kapott támogatás. Földes György felhívja a figyelmet arra a kevéssé ismert tényre, hogy a Nagy Imre jugoszláv követségről történt elhurcolásához segédkezet nyújtó Gheorghe Gheorghiu-Dej — az akció lebonyolításával egyidejűleg — személyesen vett részt az MSzMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. november 22-i ülésén, ahol leszámolásra buzdította a magyar vezetőket. A teljesen kivételes jellegű ülés kihatott Kádár további döntéseire is. A „hála évei" alatt tapasztalható viszonylagos eseménytelenség után 1959-ben már fordulat állt be a román nemzetiségi politikában, s az erdélyi magyarság helyzete fokozatosan romlani kezdett. Ettől fogva ugyanis Gheorghiu-Dej egyre gyakrabban lépett fel az ideológiai lepelbe burkolt nacionalista célok érdekében. A kérdést taglaló fejezetben képet kaphatunk a magyar vezetésen belül kibontakozó vitákról, s annak felismeréséről, hogy a nemzettudat nem iktatható ki, így a magyar kisebbség elnyomása mellett sem lehet minden szó nélkül elmenni. Ezzel kapcsolatban is elsődleges fontosságú volt ekkor a belpolitikai konszolidáció — a „lelkek megnyerése" — és természetesen a megfelelés a „szovjet elvárásoknak". Megmutatkozott, hogy a határok „spiritualizálódása" a szocializmus építésével mégsem következik el, valamint az is, hogy mennyire mást értettek ez alatt Bukarestben, mint a magyar fővárosban. Közben mindkét ország megkezdte a maga sajátos „külön útját", ami az ellentétek kiéleződéséhez és a nemzeti kérdés előtérbe kerüléséhez vezetett. E folyamatokat a hidegháborús korszak világpolitikai eseményei — például a Szovjetunió és Kína szakítása — is erősen befolyásolták, amelyekről Földes rendre ér-