Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Donáth Péter: Oktatáspolitika és tanítóképzés Magyarországon 1945-1960 (Ism.: Kovács Éva) I/247

zással, tanítók által vezetett járási tanfelügyelet kiépítésével, az iskolalátogatások, az iskolaszék és az iskolagondnokság hatáskörének megszüntetésével, nyílt minősítési rendszerrel, a tankerületi főigazgatót felváltó, kormány által kinevezett ún. nevelésügyi ellenőrrel, valamint egységes, kötelező tankönyv biztosításával vélték elérhetőnek. A felsorolásból kitűnik a tanítóság régi vágya: a miniszteriális, illetve egyházi szakbürokrácia hatalmának megnyirbálása. Megcsillan tehát a remény a presztízsemelkedésre, a (szak)hatalomból való részesedésre is. Az általános iskolák fokozatos kiépülésével (ahová tanárként volt polgári iskolai és gimnáziumi tanárok is bekerültek), ill. az iskolák állami kezelésbe vételével a tanítóság látszólag elvesztette a hatalom számára vonzó, a sajtóban és általában a propagandában remekül felhasználható szerepét. Megmaradtak azonban számára a (a többiek által szintén lenézett) kiskapuk az „emelkedés"-hez: szaktanítói tanfolyam, főiskolai-egyetemi levelező tagozat a magasabb végzettségért, s így — a politikai megbízhatóság bizonyításával — idővel akár oktatásiintézmény-vezetővé is emelkedhettek soraikból jó néhányan. Már ekkor is érvényes azonban, amit Donáth Péter az 1958-ben felsőfokúvá váló tanítóképzés utáni időszakra vonatkozóan fogalmaz meg: „a 20. század története igencsak »megtréfálta« a társadalmi státusemelkedését a felsőfokú képzéstől remélő tanítóságot ... a tanítóképzés képzési idejének növekedése, felsőfokúvá válása, majd főiskolai rangra emelkedése ... lényegében követte (!) a társadalom általános iskoláztatási szintjének alakulását, kielégítette a tanítókkal kapcsolatos társadalmi elvárásokat - miközben a tanítók státusa a szakmák jövedelmi és presztízs-hierarchiájában alig változott." (Donáth P: i. m. XIX—XX. o.) A tanítóság presztízsemelkedésének félresiklását jelezte már 1947-ben a pedagógiai főiskolák létrehozását célzó politikai akarat. Kiderült ugyanis: az iskolareform nyomán döntő tényezővé válik, hogy melyik intézmény fogja képezni az általános iskola felső tagozatára a szaktanárokat (és a tanítóképzők, a későbbi pedagógiai főiskolák és egyetemek harcában nem sok jó várhatott a képzőkre). Az új intézmény, az ún. pedagógiai főiskolák létrejötte önmagában is izgalmas kérdés, de itt csak röviden, a tanítóképzéshez kapcsolódó néhány vonatkozását jelezném. Az 1945-ben minden alapvető tárgyi és személyi feltétel hiányában, rendeleti úton létrehozott általános iskola a kezdetektől jogos bírálatok kereszttüzében állt. Különösen kritizálták a rendelet főváros-centrikusságát: az egy-két tanítós (gyakran összevont osztályokkal rendelkező) falusi iskolákban ugyanis lehetetlen volt kialakítani a szaktanítós rendszert. Ez az ellenérv az általános iskola hívei között sem maradt hatástalan, s elindította a nevelőképzés reformjára vonatkozó tervezetek készítését. A javaslatok többsége kimondva-kimondatlanul két fontos szempontot tartott szem előtt: a tanítók presztízsét és szakmai tudását emelő szaktanári képzés kialakítását, ill. rövid idő alatt nagyszámú nevelő képzésének fontosságát. A nevelőképzéssel foglalkozó terveket — erősen leegyszerűsítve — két csoportra oszthatjuk. Egyik oldalon álltak a Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezete elképzelései, melyeket az MKP aktívan támogatott. Emellett megszülettek a vezető értelmiség (köztük az egyetemek), a szakbürokrácia, köztük a VKM és az Országos Köznevelési Tanács (OKT) szakértőinek tervezetei. 1945 őszén a szakszervezet állásfoglalása érdemel említést, melyben az egységes általános iskola mellé egységes, érettségire épülő, az alsó-felső tagozatra egyaránt képesítő nevelőképzést javasoltak, a tanítóképzők átalakításával, s egyben meg kívánták szüntetni az egyetemek tanárképzési jogát. Tervezetük az OKT elé került, ahol többször sürgették megvalósulását. Az OKT számos reformtervet készített, összességében azonban két vélemény ütközött egymással. Az első szerint a nevelőképzés, egységesen, egyetemi feladat kell hogy legyen, élén az ottani pedagógiai tanszékek álljanak. A nevelőképzést eszerint szét kell választani általános iskolai és középiskolai szaktanárképzésre. Érettségi után a hallgatók az egyetemek tanárképző tanszékeit látogatnák és idővel válnának csak szét az általános iskolára, ill. a középiskolára képesített hallgatók csoportjai. A másik változat szerint a tanítóképzők (középfokú szinten, ötéves képzési idővel) képeznék ki az általános iskola 1-3. osztályainak nevelőit, a szaktanárokat pedig mind az általános iskola, mind a középiskola számára az egyetem adná. (A kérdéshez további adalékokkal szolgál: Ladányi Andor: A középiskolai tanárképzés története. Oktatás és társadalom 1. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2008. 76-81. o.) Az egyik tábor ellenezte, hogy az általános iskola tanári kara két, eltérő presztízsű intézménytől szerezhessen diplomát, s így élesen elváljon egymástól az alsó és a felső tagozat, míg a másik tábor a szaktanárok szakmai képzésének minőségét féltette, illetve ezzel összefüggésben az egyetemek szerepének visszaszorulását kívánta megakadályozni a tanárképzés területén.