Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Frojimovics Kinga: Szétszakadt történelem. Zsidó vallási irányzatok Magyarországon 1868-1950 (Ism.: Bányai Viktória) I/239

amelyek nem tudtak stabilizálódni, lassan elnéptelenedtek. A közeli nagyvárosok és Budapest felé vándorlás, a kivándorlás és a kitérések is hozzájárultak ahhoz, hogy 1950-ben már csak 170, majd 1959-ben csak 78 hitközség működött Magyarországon. Fontos szempontot vet fel a status quo ante irányzat kialakulásának tárgyalásakor, hogy a statisztikai adatok szerint a status quo hitközségek többsége olyan településen működött, ahol mellettük létrejött egy orthodox vagy kisebb arányban egy neológ hitközség (elvétve mindkettő) is. Ez az adat mindenképp árnyalja azt az elterjedt vélekedést, hogy a status quo hitközségek kompromisszumos megoldásként, a szakadást elkerülendő döntöttek a korábbi állapot megőrzése, az egyik szervezethez sem csatlakozás mellett, hisz a számok azt bizonyítják, hogy a szakadás igenis megtörtént. Az egyes esetek hátterében állhattak helyi szintű személyes ellentétek, illetve az orthodoxia (kisebb részben a neológia) országos szintű belső megosztottsága. Ezt a gondolatot folytatva érdemes lett volna az orthodoxia belső megosztottságnak egy speciális kérdését a haszid irányzat stratégiáját is tisztázni. A kötet bevezetőjében és a Kongresszus előtti időszak áttekintésénél is felveti Frojimovics, hogy a reformerek és az orthodoxia mellett a haszidizmus a harmadik jelentős szellemi irányzat, de a kongresszus utáni szervezeti ügyeknél már eltűnik ez a szempont. Tudjuk, hogy a korábbi ellenségeskedés nem szűnt meg, a haszid vezetők számára nem volt magától értetődő döntés a tőlük területileg és kulturálisan is távoli, fővárosi központú, orthodox normákon álló szervezethez csatlakozni. Jacob Katz az említett művében ismerteti a felsővisói Ginzler rabbi által a csatlakozás ellen megfogalmazott érveket is, és megismerjük Jekutiel Juda Teitelbaum (1808-1883) Máramarossziget haszid rabbijának elutasító álláspontját. Tudjuk, hogy egyes településeken (Máramarosszigeten is) mintegy negyedik irányzatként „szefárd" hitközségeket hoztak létre, másutt pedig a közös hitközségen belül „szefárd" imaházat tartottak fenn. A magyarországi haszidoknak valójában vajmi kevés közük volt az Ibériai-félszigetről származó szefárdi zsidósághoz, az elnevezés csak annyiban igaz, hogy Jichak Luria (1534-1572) cfáti kabbalistát követve, az askenázi minhágtól eltérő imarendet vettek át. Hogy a különállásnak mégis ezt az útját választották, annak közvetlen oka az az állami rendelkezés lehetett, amely tiltotta egyazon településen két azonos irányzathoz (jelen esetben az orthodoxiához) tartozó hitközség létrehozását. Ezen negyedik irányzat tudományos kutatása még megoldatlan feladat. Tisztázni például azt, hogy az önállóságra való törekvés tényleg elment-e odáig — mint Orbán Ferenc A magyarországi ortodox zsidóság története című munkájában (Budapest, 2006), p. 50 ezt megtörténtként állítja —, hogy egyes haszid csoportoknál felmerült, hogy neológokként jegyeztessék be magukat? Az egyes korszakokhoz kapcsolva a korabeli felekezeti sajtó, vitairodalom, emlékiratok és egyéb források alapján Frojimovics tárgyalja az irányzatok közti főbb nézetkülönbségeket: a dualizmus korszakában az iskolaügyet, kiemelten a Rabbiképző Intézet felállítását és az anyakönyvezést, a két világháború között pedig az unifikációs törekvéseket, a jesivák kérdését. A Holokauszt időszakát bemutató fejezetben a zsidó vallási és világi vezetésnek az üldözéssel kapcsolatos értelmezését, illetve cselekvési stratégiáját ismerhetjük meg. A világi vezetésről, a Zsidó Tanácsról és a cionista Vaadáról szólva meggyőzően érvel amellett, hogy az eltérő stratégiák egyike sem a helyzet meg nem értéséből fakadt, hanem a két világháború közti időszakban szerzett tapasztalatok különbözőségéből. A trianoni Magyarország neológ elitje, amely a Zsidó Tanács vezetését adta, egészen más tapasztalatokkal rendelkezett, mint az elcsatolt (és visszatért) területek zsidó vezetői. Ezt az érvelést készíti elő, amikor egy-egy alfejezet erejéig áttekinti az elcsatolt területek — Romániához és Csehszlovákiához került részek — két világháború közti történetét, a nemzetiségi alapú kisebbségi politizálásnak a trianoni Magyarországon ismeretlen útját. A vallási vezetés, a különböző irányzatokhoz tartozó rabbik álláspontját az erdélyi (Szilágysomlyó) ultraorthodox Ehrenreich Sámuel (1863-1944) és a neológ Scheiber Sándor (1913-1985) korabeli beszédeinek ismertetésével szemlélteti a szerző. Módszertanilag helyes lett volna, ha a világi vezetéssel kapcsolatos megfigyelését — miszerint a valódi törésvonal a trianoni Magyarország és az elcsatolt területek zsidósága között van — a vallási vezetők esetében is megvizsgálja, vagyis legalább egy erdélyi vagy felvidéki neológ és egy nyugat-magyarországi orthodox rabbi nézeteit is bemutatja. Míg Ehrenreich érvelését a szenvedései' okáról (a Tóra előírásainak megszegése) és azok elhárításának módjáról (megtérés, ima, jótékonyság) a szerző részletesen elemzi, addig Scheiberre a szükséges ellenpont szerepét osztva, némileg leegyszerűsítve foglalkozik vele, tárgyi tévedéstől sem mentesen. Tévesen állítja, hogy az 1944. március 19-én a Farkasréti temetőben elmondott beszéde volt Scheiber utolsó nyilvános beszéde. 1944 nyaráról és őszéről Scheiber további három beszédét ismerjük. Két gyászbeszéd (Farkasréten és Rákoskeresztúron), az egyik nem kisebb személyiség, mint Löw Imánuel felett, és egy esketés a fiúárvaházi zsinagógában. Valójában