Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Thoroczkay Gábor: írások az Árpád-korról. Történeti és historiográfiai tanulmányok. (Ism.: Szabados György) VI/1511

hadtörténete" című válogatást (Bp. 2007.), ami az egyik írói magatartásról tanúskodik. A késő középkor közelmúltban elhunyt vezető kutatója a lényegi változtatás nélküli újraközlés híve volt, vagyis az esetleges hibák kijavításán túl nem kívánt az eredeti szövegen módosítani. A másik magatartást Veszprémy László képviseli, aki a „Lovagvilág Magyarországon" (Bp. 2008.) címmel közölt, másutt ismertetendő tanulmánykötete kedvéért az ősváltozatokon jelentős módosítást, továbbírást, összeszerkesztést hajtott végre, hogy tudásának naprakész állapotáról adjon számot. Thoroczkay Gábor e tekintetben Kubinyi András példáját követi. Minthogy egy-egy problémával több ízben is foglalkozott, ennélfogva a tanulmányok között szükségszerűen akadnak átfedések; erről egyébként ír is az előszóban. A könyvet olvasva valóban tetten érhetünk hosszabb szövegegyezéseket, ezért érdemes lett volna a hasonló tematikájú korábbi munkák ötvözését elvégezni a helykímélés végett. Magam Veszprémy László eljárását vélem célravezetőnek, de ez egyéni ízlés dolga. Lényeg a közölt írások tartalma, minősége. Az első magyarországi érsekek kérdéséhez szól hozzá a kötet élén helyet foglaló áttekintés. A Szent István-i államalapítás korára vonatkozó kútfők Anasztáz, Asztrik (helyes névalakja Asrik, Aserik, vagy Aszkrik; erre Thoroczkay rendszeresen felhívja a figyelmet, teljes joggal), Domonkos és Sebestyén nevét említik. Azonosíthatóságuk, történetiségük, székhelyeik problematikája sok elméletet ihletett és sok vitát gerjesztett. Helyénvaló, hogy a Szerző e kérdéskör kifejtése előtt a forrásadottságokkal ismerteti meg az olvasót. Erre következik az alapos szakirodalmi tájékoztatás, majd a személyes állásfoglalás. Ennek során Thoroczkay megalapozott érveléssel utasítja el Györffy Györgynek azt az elméletét, amely szerint Sebestyén érsek és Radia, Szent Adalbert nevelője egyazon személy volt. Ugyancsak meggyőző okfejtéssel bírálja Koszta László gondolatait a kalocsai érsek metropolitai joghatóságára vonatkozólag. A nézetkülönbség a Hartvik-féle szentéletrajz egy kitételének eltérő értelmezésében rejlik. A legenda elmondja, hogy Sebestyén esztergomi érsek türelmét Isten próbára téve a főpapot egy időre megfosztotta szeme világától; vaksága alatt Aszkrik kalocsai püspök helyettesítette, majd miután Sebestyén visszanyerte látását és hivatalát, Aszkrik érseki palásttal tért vissza Kalocsára. Koszta erről azt tartja, hogy Kalocsa tényleges főegyházmegyei joghatósága a 12. század során alakult ki, így első főpapjai addig csak a címet viselhették, Kalocsa kezdetben egyháztartománnyal nem rendelkező autokefál érsekség lehetett. Koszta elgondolásának gyenge pontjára Thoroczkay tapintott rá: Hartvik püspök az idézett helyen érseki palástról, palliumról szól, márpedig ez a főpapi jelvény éppen az egyháztartománnyal rendelkező érsekek hatalmát jelenítette meg a 8-9. század fordulójától kezdve. As(e)rik-Anasztáz érsek és Sobottin kapcsolata - az előző írás nagyobb horderejű tárgyához képest egy részletkérdés aprólékos kidolgozását nyújtja, s jóllehet a kutatástörténeti alapozottság innen sem hiányzik, sőt a német szakirodalom magabiztos ismerete különösen jól érvényesül, inkább a filológiai természetű mélyfúrás alkalmazása tűnik az olvasó szemébe. Ennek elvégzésével jut arra az álláspontra a szerző, hogy a Passió Sancti Adalberti által említett „Sobottin" történeti okokból csak Esztergommal lehet azonos. A Szent István egyházmegyéi - Szent István püspökei cím megint bővebb tárgykörre utal. A dolgozat fontos körülmény tisztázásával indít: az első ezredforduló Európájában minden külső hatalom fennhatóságától mentes állam uralkodója egyszersmind a helyi egyház vezetője volt, aki a püspök kinevezés és egyházmegye alapítás jogát gyakorolta. Ez a praesul princeps-szerep — amit a nyugat-európai barbár királyságok alapítói vívtak ki maguknak, hiszen népük térítését a pápaságtól függetlenül irányították — a keresztény államiság egyik elemének VII. Gergely pápa előtti értelmezésére világít rá. A Szerző ezek után veszi sorra a magyar állam- és egyházszervezés fejleményeit. Nézeteire olyan nagy hatást gyakorolt Kristó Gyula törzsi államokra vonatkozó elgondolása, hogy az erdélyi gyulát a „törzsi államfő" kifejezéssel illette (33.). Ez kissé félreérthető: ide az „erdélyi gyula" bőven elég lett volna. A tanulmány másik vitatható állítása „a III. Ottó császártól származó korona" említése (35.). Ez felette zavaró az 1018-ban elhunyt Thietmar merseburgi püspökre utaló mondat után, mivel a Szent Istvánnal korosztályos német krónikás oly sokat idézett mondata így szól: „Az említett császár kegyéből és biztatására pedig a bajorok hercegének, Henriknek a sógora, a saját országában püspöki székeket létesítő Vajk, koronát és áldást nyert" (Az államalapítás korának írott forrásai. Szerk. Kristó Gyula. Szeged 1999. 110.; a szövegrészt éppen Thoroczkay Gábor fordította). A német-római császár kezdeményező szerepe ebből éppen olyan világos, mint a tényleges koronaküldő személyének elhallgatása: elvégre a császár nem saját magát részeltette kegyében és biztató szavaiban. Ez akkor is feltűnő körülmény, ha tudjuk, hogy a pápa és a császár későbbi szembenállását nem szabad visszavetíteni évtizedekkel a gregoriánus kor elé, amikor II. Szilveszter és III. Ottó között egyetértés honolt. Még két ingatag