Századok – 2009
KÖZLEMÉNYEK - Ugrai János: Felemás modernizáció. Az osztrák oktatáspolitika kezdetei és Johann Melchior von Birkenstock nézetei V/1163
Összegzés Johann Melchior von Birkenstock munkássága azt példázza, hogy a 18. század utolsó harmadában Bécsben már létezett egy olyan — állami tisztségeket viselő, befolyásos, világi — szakértői csoport, amely átfogó, részletes elképzelésekkel rendelkezett a tanügy szekularizációjáról és modernizációjáról. Sokszor azonban e kiváló felkészültségű szakember elképzeléseiben is szétbonthatatlanul keveredtek a tradicionális, illetve a legkorszerűbb felfogásra utaló, és éppen ezért további tisztázásra szoruló elemek (pl. társadalmilag igen erőteljes különbségtétel - tudományok és tanulmányok szabadsága; gazdasági haszonelvűség - valláserkölcsi alapok; állami bürokrácia - szakmai testületi autonómia stb.). Birkenstock írásaiban mégis egy, a korábbiaknál lényegesen szakszerűbb és teljesebb oktatási rendszer programja körvonalazódik. Mindez arra utal, hogy Bécsben a 18. század közepétől komoly változások kezdődtek, amelyek nem pusztán egy szakma megszületéseként, hanem tágabban, az állam - egyház - társadalom viszonyrendszer jelentős átalakulásaként is értelmezhetők. A felvilágosult abszolutizmus általános törekvéseivel összhangban az egyház (és főként a jezsuiták) kárára előtérbe kerültek a közvetlenül állami irányítású igazgatási szervek. Megszületett az Udvari Tanulmányi Bizottság (Studienhofkommission), és annak középső és alsó szintű szervei. Mindezek által az uralkodó biztosítani tudta az iskolahálózat feletti tartós felügyeletét. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy elenyésző kivételtől eltekintve sem a népiskolák, sem pedig a középiskolák államosításáról nem beszélhetünk, mivel azok közvetlenül egyházi fennhatóság alatt maradtak. Az uralkodói jogkör szélesítésének céljával összhangban, a szakigazgatási eredményekkel párhuzamosan meghatározó változások mentek végbe az oktatási intézményekben is. Leginkább az egyetemek (kiváltképpen a bécsi univerzitás), valamint a tanítóképzést is felvállaló minta-népiskolák ügyében észlelhető szakítás az évszázados jezsuita örökséggel, és az újabb tudományos és szakmai ismeretek beépítésének igénye. Ezzel szemben feltűnő, hogy a roppant erőfeszítéseket igénylő népiskola- és a legtöbb szakértelmiségi diskurzust meghatározó gimnáziumügyben milyen nehézkes volt az előrelépés. Elenyésző maradt az uralkodó befolyása a népiskolák működésének napi gyakorlata fölött. Hasonlót tapasztalhattunk a gimnáziumügyben is. A jezsuiták feloszlatása után a velük szimpatizáló Mária Terézia első számú célja volt a középiskolák megmentése a felvilágosult (és részben a szekularizáló) törekvésektől. A villámgyorsan bevezetett új, piarista alapokra építő tanterv évtizedekre elodázta az egyetemi modernizációhoz hasonló változásokat. S miközben a szaktanári rendszer bevezetéséről folyt vita egyértelműen megmutatta, hogy a szakszerű, utilitarista és neohumanista elveket is megjelenítő értelmiségi bázis adott az itteni változások kivitelezéséhez, a kísérlet gyors bukása egyszersmind jelezte, hogy egyelőre meddig terjedhet befolyásuk. Összességében tehát felemás modernizációról beszélhetünk a bécsi oktatáspolitikai törekvéseket illetően. A legnagyobb eredmény, hogy egyáltalán megszületett az állami (uralkodói) politikának ez az ága, az ennek alapjául szolgáló igazgatási szervekkel együtt. Emellett néhány, a szemléletváltozás sikerét jelző,
