Századok – 2009
KÖZLEMÉNYEK - Ugrai János: Felemás modernizáció. Az osztrák oktatáspolitika kezdetei és Johann Melchior von Birkenstock nézetei V/1163
e. A tanárképzés és a tanárok Utaltunk már rá, a tanárképzés megszervezése az egyik legfontosabb oktatáspolitikai problémának számított a korszakban, hiszen az iskolákból kiszoruló szerzetestanárok csak ennek megakadályozásával tudták elérni azt, hogy átmeneti legyen a térvesztésük. Már közvetlenül a jezsuita rend felszámolása után megindult az elvi és gyakorlati érveket sokszor összemosó vita arról, hogy kik taníthatnak a jövőben a gimnáziumokban. Az 1770-es években meghatározó volt ebből a szempontból Anton Wenzel Kaunitz kancellár85 és Kressel8 6 ellentéte. Az egyébként távolról sem konzervatív, inkább a janzenista körhöz tartozó Kressel praktikus szempontok alapján, a várható égető tanárhiányra és a súlyos anyagi nehézségekre gondolva legalább a nem jezsuita (bencés, ágostai, domonkos, piarista) szerzetestanárok gimnáziumi ténykedését engedte volna. Ezzel szemben Kaunitz szilárd elvi álláspontra helyezkedve kizárólag világi szakembereket vagy világi papokat engedett volna a tanulók közelébe.87 A vita kimenetelét évtizedekre befolyásolta, hogy a Mária Terézia tetszését leginkább elnyerő koncepció, a Marx-féle tanterv egyetlen szót sem szólt a tanárképzés intézményesítéséről.8 8 A későbbiekben kiderült, Marx nem a nagy sietség miatt nem tért ki erre a kérdésre. Amikor ugyanis, még az 1770-es évek közepén a világi tanárképzés hívei, Heß és Pergen ismét aktualizálta a kérdést, Marx egyértelművé tette: a lelkészeket még a tanításba sem vonná be. Azt kizárólag a szerzetesek feladatának tekintette - az általa megnevezett kilenc rend teljes autonómiájának tiszteletben tartásával.89 Heß, Pergen és Kaunitz mellett egyébként Martini, Birkenstock és bencés rendi szerzetes dacára Rautenstrauch sorolható a tanárképzés ügye iránt elkötelezettekhez.90 A tanárképzés intézményesítése mellett — sőt, időnként ezt a kérdést mintegy felváltva — többször is napirendre került a szaktanári rendszer bevezetésének kérdése. A hagyományos egyházi nevelés osztálytanári rendszerben működött, amelynek tartalmi és erkölcsi okai is voltak. Mivel a tananyag meglehetősen homogén volt (a latinra, a vallástanra, a kiválasztott ókori klasszikus, valamint a keresztény szerzők műveire épült), nem okozott különösebb gondot egy-egy tanárnak majdnem minden tárgyat tanítani, és évekig kísérni egy-egy tanulócsoportot. Ráadásul ennek az erkölcsi nevelésben megnyilvánuló 85 Kaunitz kancellár nem számított állandó szereplőnek az oktatáspolitikai csatározásokban. Megnyilvánulása ebben a kérdésben azt húzza alá, hogy milyen nagy jelentősége volt egy időben a jezsuiták örökségéről folyó vitáknak. 86 Kaunitzhoz hasonlóan Kressel megszólalása is eseti: az Aufhebungkommission, azaz a jezsuita rend feloszlatásával kapcsolatos ügyeket koordináló testület tagjaként került közel a kérdéshez. 87 Grimm, G.: Elitäre Bildungsinstitution i. m. 54-58. 88 Egyébként a Marxéhoz leginkább közelálló elképzelés, Kollár munkája sem tartalmaz erre vonatkozóan semmi érdemi megjegyzést. Grimm, G.\ Elitäre Bildungsinstitution i. m. 75-82. 89 Az ágostai, ciszterci, ferences, kamalduli, kapucinus, karmelita, karthauzi és trinitárius rendet nevezte meg, miközben természetesen a vezető szerepet a piaristáknak tartotta fenn. Grimm, G. : Elitäre Bildungsinstitution i. m. 130-137. 90 Pergen kiemelkedő szerepéről ebben a kérdésben: Brezinka, W.: Pädagogik in Österrecih i. m. 14-18.
