Századok – 2009
TANULMÁNYOK - Horváth Zita: Örökös és szabadmenetelű jobbágyok a 18. századi Magyarországon V/1063
tartozott, ezt az összeget a lakosoktól oly módon szedték be, hogy az egész házhelyes 6 forint 20 dénárt, a félhelyesek ennek a felét, a házatlan zsellérek 2 máriást fizettek. Emellett minden taxás heti 1 napot robotolt, a szőlők után pedig tizedet adtak. A városban csak kevés örökös jobbágy élt. Általában 1-3 forint taxát fizettek az egész házhelyesek, és mellette természetben adóztak (ez viszonylag gyakori volt), vagy emellett az egyéb terheket egy összegben megváltották. Szirmán például a négy és két ökörrel bíró gazda egyaránt 1 forint 30 krajcárt fizetett, a zsellérek 45 krajcárt. 160 forintot fizettek közösen a robotváltságért, de ennek ellenére kevés munkát is végeztek. Gabonából és hagymából tizedet adtak, a többi termés tizedét 30 forinttal megváltották. A legtöbb településen bevett szokás alapján adóztak a jobbágyok. Kevés kivétellel mindenütt robotoltak, ugyanakkor sok helyen csak a munka típusait sorolták fel, de nem adták meg a robotnapok számát: „Se egyik, sem más tekintetes földes urak részekről meg nem lehet határozni, hány napi robotára ment légyen szolgálatunk, hanem valamire hajtattunk, marhával és gyalog szüntelen szolgáltunk." Jellemző a kilenced-, a tized- vagy a nyolcad-adás, leggyakoribb a tized. Összefoglalva a Borsod megyében tapasztaltakat elmondható, hogy a szabadmenetelű jobbágyok száma lényegesen meghaladta az örökös jobbágyok számát, miként az is elmondható, hogy leggyakrabban bevett szokás alapján adóztak a jobbágyok. Kevés helyen adóztak csak készpénzben, általában a készpénz mellett kilencedet vagy tizedet is adtak, és sok helyen robotoltak is, még ha kontraktus szerint adózó, szabadmenetelű jobbágyokról is volt szó. Általában a természetbeni adók széles palettája jellemző a megyére. Néhány helyen panaszkodtak a jobbágyok, hogy terhük emelkedett, de sehol sem szóltak arról, hogy elviselhetetlen lett volna, és a legtöbb helyen még a panaszok ellenére is alatta maradt a szolgáltatások mértéke az 1767. évi urbáriumban foglaltaknál. Érdemes azonban — Zala megyéhez hasonlóan — egy-egy birtokos településeit megvizsgálni. Példaként a diósgyőri koronauradalmat választottam, amelyhez 12 település tartozott (3 mezőváros és 9 falu). Az 1750-es évek második felében került a diósgyőri uradalom a kamara fennhatósága alá, ekkor kaptak a helységek urbáriumot vagy kontraktust. 8 helységben (Miskolc, Mezőkövesd, Hejőcsaba, Ládháza, Parasznya, Sajókápolna, Sajópetri, Varbó) szabadmenetelű jobbágyok éltek, 4 helyen vegyesen örökös és szabadmenetelű jobbágyok (Diósgyőr, Kisgyőr, Radostyán, Sajóbábony). A szabadmenetelűek közül 3 helységben kontraktus szerint adóztak (Mezőkövesd, Parasznya, Sajópetri), 3 helységben urbárium alapján (Ládháza, Sajókápolna, Sajópetri), 1 helyen, Miskolcon zálogot fizettek és 1 helyen bevett szokás szerint adóztak (Hejőcsaba). Függetlenül attól, hogy szabadmenetelűek vagy örökös jobbágyok voltak (a vegyes kötöttségű helységekben mind a két kategória előfordult), illetve, hogy kontraktus, urbárium vagy bevett szokás alapján adóztak, a földesúr azonossága miatt alig volt eltérés adóikban. Mindenütt viszonylag nagy összegű készpénzt fizettek, 170 forinttól kezdve egészen 2500 forintig. Mezőkövesden kontraktusuk értelmében 2500 forintot fizettek a kilenced, a tized és a robot megváltásáért. Emellett fuvaroztak és — mint megjegyezték — „kézi munkásokat
