Századok – 2009
TANULMÁNYOK - Horváth Zita: Örökös és szabadmenetelű jobbágyok a 18. századi Magyarországon V/1063
hogy a hódoltság területén a magyar földesurak nem tudták befolyásolni a hatalmas méretű migrációt, a hódoltsági jobbágyság szabadon költözhetett. Miközben tudjuk, hogy a vitézlő rend tagjai katonáskodásuk idejére mentesültek a jobbágyi szolgálatok alól, Szakály példákat hoz arra, hogy voltak olyan végvári katonák is, akik megunván a szolgálatot, jobbágysorba adták ismét magukat. Azokkal a toposzokkal szemben, amelyek az oszmán megszállás kizárólag pusztító hatását hangsúlyozzák, leírja, hogy a népességmozgás általában a hódoltság felé, mint onnan kifelé irányult, és a hódoltságból kiköltözötteket inkább a földesúr költöztette saját birtokára. Számtalan példát hoz arra, hogy a földesurak kötés-, hit- és kezeslevelekkel igyekeztek örökös jobbágyi státus felvállalására kényszeríteni jobbágyaikat, ami sok esetben sikerrel járt, de az ország egész területén nem működött. Voltak olyan jobbágyok is, akik bizonyos összeg vagy ajándék fejében végleg felszabadultak. Végső következtetésként megállapítja, hogy „a hódoltságban megfigyelhető hatalmas méretű, lényegében követhetetlen népmozgást az magyarázza, hogy a hódoltsági társadalmat a nagy távolság, a közbenső országhatár miatt mégsem lehetett olyan szoros ellenőrzés alá vonni, amilyenre a teljes jobbágyrendszer visszaállítása »legelőremutatóbb« kezdeményezések megvalósításához szükség lett volna. Elősegítette a migrációt az is, hogy a földesurak többsége — nem lévén sem elképzelése, sem ereje ilyen változtatások végrehajtásához — beérte az adóval, s nem is ambicionálta a függési viszonyok megszorítását. így történhetett, hogy a két egymással homlokegyenest ellenkező tendencia: a szabadmenetelű, saját ügyeit alsó szinten önállóan igazgató réteg megerősödése, illetve a jobbágyrendszer megszigorítására irányuló földesúri törekvés egymás mellett élhetett."27 A parasztságtörténeti szakirodalom2 8 szerint — elsősorban a marxista történetírás műveire gondolok — az örökös jobbágyság a 18. századra teljesedett ki Magyarországon, kezdetét egyfelől a földrajzi felfedezések utáni gazdasági, társadalmi és politikai változások jelentették,2 9 amelyek Európa keleti felét letérítették a polgári fejlődés útjáról, másfelől a Dózsa-féle parasztfelkelés leverése utáni megtorló, 1514. évi országgyűlés végzései, valamint Werbőcz}' Tripartituma..3 0 De nemcsak a földesúr népnyúzó politikáját túlhangsúlyozó, a társadalmat csak egymással folyton harcban álló osztályok antagonisztikus ellentétpárjaként láttató marxista történetírás írta le a parasztság helyzetét elviselhetetlennek, ez már Acsády Ignác művében is központi szerepet kapott.3 1 Szabó 27 Uo. 243-244. 28 Részletes ismertetésétől itt eltekintek, erre 1. Horváth Zita: A Mária Terézia-féle úrbérrendezés historiográfiája és forrásai. In: Források és történetírás. (Studia Miskolcinensia 4.) Miskolc 2003. 137-157. 29 Vö. Pach Zs. P.: A magyarországi agrárfejlődés i. m. 30 „Dominisque ipsorum terrestribus, mera et perpetua jam rusticitate subjecti sunt.", azaz „Földesuraiknak föltétlen és örökös jobbágyságába kerültek." Werbőczy István Hármaskönyve. Reprint kiadás. Pécs 1989. 406.: III. rész, 26. cím., 2. cikk. 31 „Idővel azonban az uralkodó rendiség uj meg uj terhekkel rakta meg a jószágain élő jobbágynépet, miből éles osztályellentétek, több izben véres osztályharczok támadtak, melyeket a győztes urak végül 1514-ben, mikor az elgyöngült királyi hatalom jobbágyvédő politikáját nem érvényesíthette többé, a jobbágyság röghöz kötésére, helotizálására használtak." [...] „...boszuvágy és az osztályönzés lényegileg lehetetlenné tette a további szabályos államéletet, a különböző társadalmi rétegek békés együtt maradását..." Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története. Bp. 1908. 8. és 199.
