Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Szarka Gyula: A váci püspökség gazdálkodása a török hódítás korában 1526-1686 (Ism: Glück László) IV/1002

monográfiájának a párdarabja, mely a püspökség birtok- és jövedelemigazgatását, illetve -gazdálkodását tárgyalja. Ezt a szerző az 1950-1960-as évek fordulója táján vetette papírra, de akkoriban már nem jelenhetett meg. A kis híján örökre elveszett mű az adatgyűjtés körét és a feldolgozás módszerét tekintve is szorosan követi elődjét. Szarka Gyula nem volt hivatásos kutató, szabadidejét azonban csaknem egész életében a váci helytörténetnek, azon belül is különösképpen az egyháztörténetnek szentelte. A budapesti egyetemen végzett történelem és latin szakon. Gyakorlatilag egész pályáján középiskolai tanárként dolgozott, előbb Cegléden, majd Újpesten. Alighanem váci származása, az ottani piaristáknál folytatott középiskolai tanulmányai alakították ki később is változatlan érdeklődési körét. Szarka már fiatalon kitűzte fő célját, a váci püspökség törökkori történetének megírását. Tervéhez hatalmas adatgyűjtési programmal fogott hozzá. Tanári munkája mellett végigkutatta a Magyar Országos Levéltárat és több más hazai intézményt, jelentős anyagi áldozatot sem kímélve kutattatott Bécsben és Rómában. Nem csupán a témájára nézve többé-kevésbé előreláthatóan jelentősebb, egybefüggő anyagot tartalmazó állagokat vette célba, de szinte valamennyi vonatkozó adatot elő kívánt keríteni a legkülönbözőbb szóba jöhető helyről (a téma szempontjából kiemelt fontosságú Váci Püspöki Gazdasági Levéltárba ugyanakkor nem juthatott be). Ez a forrásfeltárás évtizedekig tartott. Mindaddig, míg adatgyűjtési tervét be nem fejezte, nem is publikált, csak kisebb jelentéseket tett közzé kutatómunkájáról a Váci Múzeum Egyesület értesítőjében. Ötvenegy esztendősen kezdett bele eredményei megjelentetésébe a váci püspökség törökkori történetét mintegy bevezetni hivatott egyházmegyei történeti földrajzával. A tulajdonképpeni fő mű egyházkormányzati része, mint említettem, újabb néhány év múlva, 1947-ben hagyta el a sajtót. A továbbiakban most megjelent írásán dolgozott, amelyet azután meg is kísérelt publikálni, az 1960-as években azonban erre már nem volt lehetőség. Azáltal, hogy ez a kiterjedt adatfeltárás történetesen a váci püspökségre vonatkozóan valósult meg, éppen a hódoltsági birtok- és tizedgazdálkodásban — nem utolsósorban pedig ilyen jellegű történeti forrásanyagának minősége tekintetében is — élenjáró egyházi intézményt ismerhetjük meg. A többi oszmán uralom alá került egyházmegyével ellentétben ugyanis a gazdálkodás itt nem szakadt meg a török hódítás idején, hogy azután a 17. században kelljen lassan újjáéleszteni. A Tolna megyei (a váci püspökséget valójában nem is illető) birtokokat ugyan a 16. században Szigetvár, majd Kanizsa várőrségének tevékenysége miatt lényegében nem lehetett adóztatni, a 17. században pedig lassan feledésbe is merült a váci püspök által e vidéken támasztott jogigény, ám az egyházmegye területére eső birtokállományt sikerült egyben tartani és gyakorlatilag kezdettől adóztatni is. A birtokok földesúri terhei mindazonáltal az oszmánok jelenléte következtében — a többi birtoktípushoz hasonlóan —jelentősen átalakultak. A 16. század második feléből maradtak még nyomok a terménykilenced, a muriéra és kisebb munkaszolgálatok fennállásáról, egyébként azonban e nehézkesen behajtható földesúri járandóságokat kiszorította a jobbágytelkenként vagy az egész településre nézve megállapított pénzösszeg, az azt kiegészítő esetleges kisebb természetbeni elemekkel (a helyi agrárgazdaság terményei, a törököktől beszerezhető kereskedelmi áruk, pl. papucs, szőnyeg stb.). A tizedeket a püspökök nagyrészt bérbe adták, tényleges beszedésük inkább csak a magyar végvárak környékén fordult elő. Sokszor maga a település válthatta meg egy meghatározott pénzösszeggel ebbéli kötelezettségét. Arendálás esetén a törvények alapján a helyi földesúr előbérleti jogot élvezett, végvárak környékén viszont a királyi kincstárnak biztosítottak elsőbbséget. A kamara a végvárak fenntartásával kapcsolatos nehézségei miatt rendszerint a távolabbi vidékeken is igénybe vette az egyházi tizedet, a várkapitányok pedig sokszor egyszerűen bitorolták azt. A 16. század második felében így nagyrészt a kamara kezében voltak a váci püspöki tizedek, melyek bevételét Eger, illetve 1566-ig részben Gyula várára fordították. A 17. századra töredékesebb adatok állnak rendelkezésre, de a jelek szerint a püspökök valamivel jobban törekedtek saját maguk beszedetni a decimát. A kamarán mint legfőbb tizedbérlőn kívül sokan részesültek még ebből a jövedelemből: a helyi földesúr, más nemesek, a püspöki officiálisok, plébánosok, környékbeli rendházak, végvári tisztek. A váci püspökök adományokat is tettek tizedekből, főleg kegyes célra (kolostoroknak, templomépítésre, fogolykiváltásra), de az is előfordult, hogy maguk is béreltek dézsmát más egyházmegyékben. Jövedelmei igazgatására a püspök a törökkorban végig tartott — hódolt területen kívül, de attól nem messze — lényegében tiszttartói és tizedárendátori funkciót betöltő közegeket. E feladatokat a 16. század második felében rendszerint egri végvári tisztek látták el. A 17. században vált jellemzővé, hogy a gazdasági irányítás is a püspök egyébként lelkipásztori és egyházigazgatási feladatokra rendelt helynökére hárult (ezt a posztot egyházmegyés plébánosok viselték,