Századok – 2008
TÖRTÉNETI IRODALOM - Koszta László: írásbeliség és egyházszervezet. Fejezetek a középkori magyar egyház történetéből (Ism. Thoroczkay Gábor) II/515
gyűjtést végez velük kapcsolatban a 14. század közepéig. Megállapításai szerint mindkét szerény jövedelmű csoport tagjai részt vettek a hiteleshelyi tevékenységben, és, érdekes módon, felfelé nem nagyon vezetett az útjuk, a kanonokokat nem közülük választották. A harmadik Péccsel kapcsolatos tanulmány újból az egyházmegye kormányzatát érinti (Az 1306-os pécsi püspökválasztás. Megjegyzések a pécsi püspökség 14. század eleji archontológiájához). Koszta behatóan ismerteti az 1306. évi pécsi püspökválasztás lefolyását, a Manfréd zágrábi prépostot az egyházmegye élére emelő kanonokok életpályáját. Az írás jórészt a német szakirodalom alapján alapos ismertetést nyújt a püspökválasztások egyetemes történetéről is. A legterjedelmesebb vonatkozó tanulmány eredetileg a Kristó Gyula-emlékkönyvben jelent meg (Püspöki székhely és városfejlődés. Pécs központi funkciói és vonzáskörzete a 14. század közepéig). Ebben az írásban a szerző arra tesz sikeres kísérletet, hogy bemutassa gazdasági, igazgatási és kulturális vonatkozásban Pécs városának központi szerepkörét a dél-magyarországi régióban. Megállapításai szerint a település fontosságát jórészt az egyházi funkciók betöltése eredményezte, az egyházkormányzati, oktatási, liturgikus, hiteleshelyi, püspöki birtokközponti jelentőséget csak fokozta a gazdasági (vásártartási, pénzügyigazgatási stb.) feladatok ellátása. Altalánosságban e kiemelkedő püspöki város a 14. század közepére Baranya, Dél-Tolna, Valkó, Bodrog, illetve — kisebb mértékben — Somogy és Körös megyék számára is a centrális hely szerepét töltötte be. Egy helyen (86-87.) félreérthetően fogalmaz Koszta: a Kálmán I. törvénykönyvében említett zsinatok nem egyházmegyei szinódusok, hanem a világi igazságszolgáltatás fórumai voltak a megyéspüspökök elnökletével, amelyeket a megyei királybírák és a királyi (nádori) személyes bíróság közé iktatott be — úgy tűnik: nem maradandó érvénnyel — a könyves király. Az egyházi középréteggel és ezzel összefüggésben a hiteleshelyi tevékenységgel kapcsolatos dolgozatok közül is szinte mindegyik pécsi, illetve pécsi egyházmegye-béli témát tárgyal. Az első vonatkozó tanulmány (A pécsi székeskáptalan hiteleshelyi pecséthasználata a XIV. század közepéig) klasszikus szfragisztikai írás. A pécsi káptalan az 1210-es évektől használt önállóan pecsétet, majd az 1250-es évek első felében pecsétváltás következett be. Jó tíz évvel később egy harmadik, kisebb pecsétet is alkalmazni kezdtek a pátens és zárt okleveleken. Végül valószínűsíthető, hogy volt saját pecsétje a hiteleshelyi munkát irányító nótáriusnak is. A pécsi püspökségben lévő pozsegai társasegyházzal két dolgozat is foglalkozik. Az elsőben (A pozsegai káptalan tagjai a XIV. század közepéig) Koszta a káptalan történetét és korai archontológiáját írta meg. Megállapítása szerint a prépostság a pozsegavári főesperesség bázisán jöhetett létre a 12. század második felében, alapítója pedig valamelyik pécsi püspök lehetett, amint azt a káptalan Szent Péter-templomcíme sejtetni engedi. A második tanulmány (A pozsegai káptalan hiteleshelyi tevékenysége 1353-ig) jóval terjedelmesebb. Itt kell megjegyeznünk, hogy Koszta Lászlónak rendkívül jelentős érdemei vannak a hazai hiteleshely-kutatásban. Nemcsak azért, mert a pozsegain kívül a pécsi székeskáptalan ezirányú tevékenységét is mintaszerűen feldolgozta, hanem mert az elmúlt két évtizedben számos tanítványát sarkallta ilyen irányú kutatásokra. Ennek eredményeképpen számos locus credibilis históriáját tárták vagy tárják fel szegedi kötődésű medievisták (Homonnai Sarolta, Hunyadi Zsolt, Kurecskó Mihály stb.). A pozsegai hiteleshely korai történetének ábrázolása során a szerző megállapítja, hogy a 14. század közepéig 126 oklevele maradt fenn, és az Anjou-kor derekára Zágráb után a legjelentősebb Dráván-túli közhitelű írásbeliséget folytató intézménnyé vált. Foglalkozik a káptalani pecsétváltásokkal, az oklevelek külső és belső ismertetőjegyeivel, valamint a hiteleshelyi munkavégzők körével is. A kötetben elsőként szerepel, de recenziónkban tematikailag ide kívánkozik a székesegyházi káptalanok korai történetét bemutató tanulmány (Székeskáptalanok és kanonokjaik a 12. század elejéig) rövid ismertetése. Koszta megállapításait itt is a német szakirodalom fölényes ismerete alapozza meg. írását terminológiai kérdésekkel kezdi, állásfoglalása szerint e papi testületekre a capitulum elnevezést csak a 12. század végén kezdték el következetesen alkalmazni. Leszámol azokkal az elképzelésekkel, amelyek szerint a káptalanok már kiforrott intézményként léteztek volna az államalapítás korában, de Szent László-kori eredetüket is elveti. Azt sem fogadja el, hogy hazánkban all. századot meghatározta volna a dómkolostorok (a világi és szerzetespapság püspöki székhelyeken való együttélése) létezése, ez csak a legkorábbi időszakot jellemezhette például Esztergomban vagy Csanádon. Az 1070-es évek legvégén már feltűnnek a káptalani különvagyon csírái is. Jelentős az a megállapítása is, hogy Magyarországon nem a Chrodegang-féle regula, hanem az aacheni Institutio canonicorum szabályozhatta a kanonokok életét. A kalocsai érsekséggel kapcsolatos két dolgozat közül az első, terjedelmesebb írás még az 1990-es évek elején született (Adalékok az esztergomi és a kalocsai érsekség viszonyához a XIII. szá-