Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - The Development of Literate Mentalities in East Central Europe. (Ism. Bagi Dániel) II/511

funkcióját tekintjük, akkor nyilvánvalóan rengeteg új szempont felmerülhet a szó értelmezése szempontjából. A kiadók értelmezése szerint a literacy fogalma két német kifejezéssel, a Schtiftlichkeit-tal és a Verschriftlichunggal oldható fel. Az első, mármint a Schriftlichkeit, nyilván az írásbeliséget jelenti, a Verschriftlichung pedig a folyamatot, azaz az írásba foglalást, az írásban történő elmondást, illetve az íráskultúra nagyon tág értelemben vett társadalmi funkcióit, körülbelül úgy, ahogy ezt Heinrich von Fichtenau 1946-ban megjelent, aktualitását máig el nem veszített Mensch und Schrift im Mittelalter című műve felvázolta. Az ügy természetéhez tartozik, hogy a literacy, a literate mentality fogalma nem ítélhető meg csak egy szempontból: esetleges jelentésváltozásai sok tekintetben függenek az íráskultúra és az emberi társadalom kapcsolatait kutató történészek szempontkereső szándékaitól is. így nem csodálkozhatunk, hogy a jelen könyv szerkesztői is felállították saját maguk szempontrendszerét, melyet egy földrajzi térség, a történeti Kelet-Közép-Európa íráskultúrájára alkalmaznak. A mű első nagyobb fejezetében olyan tanulmányok kaptak helyet, amelyek az írásnak a társadalmi életben való recepcióját vizsgálják. Jiri Kejr a középkori cseh peres eljárásokban felhasznált oklevelek bizonyító erejéről értekezik. Tornász Jurek gyakorlatilag ugyanezt teszi a középkori lengyel oklevelek jogerejéről írt tanulmányában. Míg a fenti két tanulmány a jelen könyv literacy-fogalmának ellenére, vagy azt kiegészítve, inkább magának az okleveles bizonyítási gyakorlatnak a fejlődéséről szól, és így jó összehasonlítási alapot teremt a korabeli magyar gyakorlattal, addig a fejezet többi tanulmánya — Thomas Wünschriek az írásbeliség és a politika összefüggéseit vizsgáló írása, Szende Katalinnak a középkori Magyarország levéltárainak fejlődéséről, valamint Maria Koczerskának a krakkói egyházmegye késő-középkori igazgatásának és az írásbeliségnek az összefüggéseiről írott tanulmánya — már inkább illik a szerkesztők által támasztott elvárásokhoz. A könyv második fejezete az írástudókról és az írástudatlanokról szól. Ebben a fejezetben három tanulmányt olvashatunk: Veszprémy László a magyarországi írásbeliség (literacy) strukturálódásáról értekezik. Tanulmánya gyakorlatilag felöleli a középkori magyar írásbeliség valamennyi megjelenési formáját, így az okleveles, a történeti, a hagiográfíai írásbeliséget. S. Pavliková és J. Trikac tanulmányából pedig betekintést nyerhetünk Prága igazgatási központtá való felnövése és a az írásbeliség fejlődése közötti összefüggésekbe. A sort Sarbak Gábor munkája zárja, aki a magyarországi középkori bencés könyvtárak fejlődését mutatja be 1000-1550 között. A könyv harmadik nagyobb fejezete az egyetemek szerepét köti össze az íráskultúrával. Kár, hogy ebbe a fejezetbe kizárólag a krakkói egyetemmel kapcsolatos írások kerültek be, így Paul W. Knoll a krakkói egyetemen keletkezett 15. századi írásmunkákkal foglalkozik, Antoni Gqsiorowski. pedig a krakkói egyetemen végzett 15. századi hallgatókat mutatja be a az egyetem Liber promotionuma alapján. Míg Knoll munkája egyfajta számba vétele a Jagelló Egyetemmel összefüggésbe hozható 15. századi írásos forrásoknak, addig Gqsiorowski értekezése inkább prozopográfiai jellegű, mivel az egyes hallgatók származása, társadalmi helyzete, életútja, s az ezekhez kapcsolódó további kérdések állnak mondanivalójának középpontjában. A könyv negyedik nagyobb részében a beszélt és írott nyelvek problémakörébe nyerhet betekintést az olvasó. Hubert Laszkiewicz a 15. századi lengyel koronaterületeken és a litván nagyfejedelemségben meggyökerezett latin és egyházi szláv írásbeliséggel foglalkozik, az előzőt a hivatali, a másikat a helyi nyelvként megjelölve. A német nyelv és a német íráskultúra a magyar középkorra gyakorolt hatását vizsgálja Vízkelety András, aki a 10. század végétől egészen a 16. század elejéig tárgyalja ezt a kérdést. A cseh korona országainak háromnyelvűségéről olvashatunk Ivan Hlavacek professzor tollából. A szerző átfogó képet nyújt a középkori cseh írásos, elsősorban diplomatikai források fejlődéséről, illetve a cseh írásbeliségben mutatkozó nyelvi sokszínűségről, ami a latin, német és cseh nyelvű íráskultúra egyidejű jelenlétére világít rá. E fejezetben a sort Madas Edit a magyarországi latin, de elsősorban magyar nyelvű íráskultúrájának kezdeteivel és fejlődésével foglalkozó tanulmánya zárja. A könyv ötödik fejezete a literacy fogalomvariánsaiból az oralitás, a szóbeli történeti hagyomány szerepét mutatja be a kelet-közép-európai társadalmak fejlődése során. E sort Mariá Blahová Prágai Kosmas krónikájáról szóló írása nyitja, melyben a szerző főképpen azt fejtegeti, hogy a krónika őstörténeti részei, azaz a mitológiai Boemus által levezényelt honfoglalás és I. Borivoj trónralépte közötti időszakról írott információk mennyire tekinthetők egyfajta írásba foglalt szóbeli hagyománynak. Csak egyetérteni lehet a szerző azon megállapításával, mely szerint Kosmas valamennyi fiktív története jól körülhatárolható klasszikus latin irodalmi mintákra vezethető vissza. Piotr Dymmel a két legrégebbi lengyel elbeszélő történeti írásmű szerzőivel, Gallus Ano-