Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Dreska Gábor: A pannonhalmi konvent hiteleshelyi működésének oklevéltára I. (1244-1398). Monumenta credibilia conventus de monte Pannoniae. (Ism. Solymosi László) II/507

így oklevéltárunk is, szűrt tartalmú regesztákat adnak. De igaz az is, hogy minden használója a saját kutatási körébe vágó anyagot keresi benne, és rendszerint aszerint értékeli." Alig egy évtizeddel később Mályusz Elemér éppen az általa összeállított oklevéltár közlésmódjával kapcsolatban keserű csalódásának adott hangot (Levéltári Közlemények 38. [1967] 7.): „Saját kárunkon szerzett tapasztalatok alapján mondhatjuk, mennyire célszerűtlen az elavult formákhoz ragaszkodni. Annak idején őszinte örömmel, mint a legbölcsebb megoldást fogadtuk a döntést, hogy a Zsigmond-kori Oklevéltár — Fejérpataky László tervétől eltérően — ne teljes szövegű okleveleket tartalmazzon, hanem ezeknek a lényeget összefoglaló kivonatait nyújtsa. Ez az elhatározás helyesnek bizonyult. Annál kevésbé az, hogy a szövegek nyelve magyar legyen. Egyrészt gyakorlatilag könnyebb lett volna a latin oklevelek tartalmát nem fordítani magyarra, hanem saját szavaik és kifejezéseik megtartásával latin kivonatokat készíteni belőlük, másrészt magyarul nem tudó külföldi kutatók számára tettük volna lehetővé az oklevéltár felhasználását. Mindezek az érvek nem értek fel szemünkben azzal a képzelt előnnyel, hogy a túlnyomó részt magyar nyelvű oklevéltár majd kedvet ébreszt a laikusok körében a hazai feudalizmus élete egy érdekes szakaszának közvetlenül a forrásokból történő megismerésére. A múlt elfogulatlan vizsgálatát vártuk, s vele az igazi, a társadalmi fejlődés megértésén alapuló történeti tudat elmélyülését. Tévedtünk, de idő kellett, amíg a könyörtelen valóság rádöbbentett elgondolásaink naivitására. Az Oklevéltár — tudtunkkal — ezer példányban megjelent első kötete az ismételt árleszállítás ellenére sem talált vevőkre, de a második kötet első felének 700 példánya sem, úgy hogy a kiadó a második félből [ebben volt a mutató! — S. L.] elégnek találta 450-nek a kinyomtatását. 1951 határtalan optimizmusától 1958 reális számvetéséig hosszú út vezetett, nem rövidebb, mint amely más vonatkozásokban gazdasági életünk a lehetségesnél gyorsabb fellendítésének lehetőségében hitt. Ki vonhatná kétségbe, hogy hasonló őszinteséggel és vágyódással, de ugyanannyira megalapozatlanul. Oklevéltárunk egy magát szívesen illúziókba ringató kornak a történeti forráskiadás területén való visszatükröződése." A tárgyilagosan kritikus és önkritikus megközelítés ellenére folytatódott a kivonatos forrásközlés. Egy megkezdett forráskiadvány-sorozat esetében nem is nagyon lehetett másról szó, legfeljebb a kivonatolás tökéletesítéséről. Ma Magyarország — döntően a Zsigmondkori Oklevéltárat folytató Borsa Ivánnak köszönhetően — a regesztakészítésben nagyhatalom. Ezt a státust erősítette meg a Kristó Gyula vezetésével 1990-ben indult Anjou-kori Oklevéltár azzal, hogy maga is a kivonatos közlésmódot választotta. Egyre-másra jelennek meg Magyarországon a regesztakötetek, miközben Burgenlandban és Szlovákiában készülnek a középkori Magyarország egységes forrásanyagát Trianon szellemiségében szétszabdaló korszerű okmánytárak. De bármennyire is sikerült tökéletesíteni a regesztakészítést, még a műremek kivonat is csak kivonat marad. Elismerve a nálunk uralkodó közlésmód létjogosultságát, néhány megfontolandó észrevétel tehető. A legfőbb kifogás ezzel a formával szemben, hogy a kivonatolás szubjektív. Óhatatlanul értelmezi a forrást, és a legtökéletesebb tájékoztatás mellett sem állapítható meg igazán, mi maradt ki belőle, a kivonatoló mit ítélt fölöslegesnek, mellőzhetőnek, közlésre méltatlannak. Mindez akkor derül ki, ha a regeszta és az eredeti forrás összevetése megtörtént, márpedig a kivonatolás — a legritkább eseteket, különleges igényeket kivéve — éppen ez utóbbitól kívánna megóvni. De ellene szól egy nagyon gyakorlati szempont is. A teljességre törekvő kivonatkészítés rendszerint több időt vesz igénybe, mint az oklevél eredeti szövegének teljes átírása, lemásolása, miközben a regeszta a nagyobb időráfordítás ellenére információban kevesebbet nyújt az in extenso közlésnél. Ugyanakkor a kivonatos publikálás melletti legnagyobb érv, tudniillik hogy olcsóbb, mert kevesebb papíros, kisebb nyomdaköltség kell hozzá, mint a teljes szövegű közléshez, elvesztette jelentőségét, igazi súlyát, amióta az elektronikus rögzítők alkalmazása egyre inkább tért hódít a forráskiadásban. A legfájóbb pont pedig az, hogy a magyar nyelvű regeszták többnyire áthághatatlan nyelvi akadályt állítanak a külföldi kutatók elé. A magyar középkorkutatás régóta felnőtt korba jutott. Illendő volna hozzá méltó, nemzetközileg is hasznosítható forráskiadványokkal megtisztelni. Dreska Gábor forráskiadványának a legfőbb értéke, hogy éppen ezt teszi. A kötet 314 oklevél teljes szövegének (kritikai) kiadását nyújtja. Ebből 301 a pannonhalmi konvent kiadványa, míg az első függelékben szereplő 13 oklevél az országbírótól vagy mástól származik. Közlésüket az indokolta, hogy közvetlenül vagy közvetve a konvent hiteleshelyi tevékenységéhez kapcsolódnak. A 301 konventi kiadvány (nem számítva a csak magyar kivonatból ismert 43a. számú oklevelet) ennél jóval több oklevélszöveget foglal magában, mivel az átírt parancsleveleket, valamint — a pannonhalmi kiadványok kivételével — az átírt egyéb oklevelek szövegét